“Hat DT-koncerten voltam, de ez volt a leggyengébb” – hallottam a mögöttem állót, miközben a Papp László Budapest Sportaréna küzdőteréről a ruhatárak felé vettük az irányt. Újabb pár lépés után annak is fültanúja voltam, hogy az illető kiegészíti a véleményét: “Amúgy k.va jó volt!”

Furcsa érzésekkel léptem ki az Aréna kapuján. Mert hát, hiába vagyok elborult DT-fanatikus – s ez a fanatizmusom mindig a koncertek előtt és közben hág a tetőfokára – maximálisan egyetértettünk, még akkor is, ha ő eggyel előrébb jár koncertlátogatások tekintetében. Jómagam ugyanis csak 2005, tehát az Octavarium óta követem a progresszív metál atombrutálzsírüberistenkirályainak élő alkalmait: így tehát, akárhogy vesszük, ez az este a Fezennel együtt is csak az ötödik buli volt. De tény, ami tény, ez volt az első, amiről tiszta szívvel elmondható, hogy az Álomszínház valóban lemezbemutató koncertet adott.

Néhány hónapja már igen masszívan hirdették ezt az estét a budapesti utcákon a proghoz szokott nagyközönségnek; nem volt olyan utcasarok, ahol ne futottam volna bele az A Dramatic Turn of Events kék hátterű borítójába, no meg abba az információba, hogy a DT ezúttal is előzenekarral érkezik az Arénába. A 2009-es Cynic után azonban tettek egy lépést felfelé, és egy még erőteljesebb, még komplexebb zenét játszó bandát, a Periphery-t választották ki a megtisztelő feladatra. A hős amerikaiakat, akiknek egy nagylemez és egy EP szerepel a kínálatukban, az Aréna színpadán hatalmas molinó várta, no meg a DT arányaihoz szokott szemnek meglehetősen kicsi dobfelszerelés.

19:50-kor minden különösebb sztárallűr nélkül sétált fel a színpadra a hatfős washingtoni csapat (három gitár, basszusgitár, ének, dob), és belecsaptak a New Groove címet viselő intrójukba, majd a közel hatperces Letter Experimenttel gyalulták le mindenki fejét. Az említett dobfelszerelés mögött helyet foglaló Matt Halpern úgy látszik, minden este hat kezet és hat lábat növeszt, Misha “Villanykörte” Mansoor és hathúros társai pedig úgy tolják csípőből a cseppet sem egyszerű gitártémáikat és a szólókat, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Spencer Sotelo énekes nem vitte túlzásba a konferálást, énektehetségét annál inkább megvillantotta: egyik pillanatban még a pokol mélységeit karcolgatta, másik pillanatban már tisztán és magasan szárnyalt.

A következő szám, a Jetpacks Was Yes – mint megállapítottuk – teázáshoz és lazításhoz kiválóan alkalmas “slower jam” volt, amit ismét egy hatalmas zúzda, a Buttersnips követett. Dobosunk nagy ívű mozdulatokkal játszott, egyszer láttuk is elszállni valamelyik dobverőjét a színpad széle irányában, a basszusgitáros a “rendezőijobbon” lecövekelve tépte a húrokat, gitárosaink pedig felszántották a deszkákat, ami érzésem szerint még egy picit nagy volt nekik – valamelyes fokú, de jól leplezett megilletődöttséggel játszottak. Az estét – ha lehet ilyet mondani, a legkonkrétabb – Icarus Lives, majd – egy picike dobszóló után – a monumentális, negyed órás Racecar zárta részükről, én pedig azzal a megnyugtató gondolattal vártam a folytatást, hogy bizony tényleg nem árt az előzetes felkészülés a DT előzenekaraival kapcsolatban: szerintem piszok nehéz dolog ezeket a nótákat koncerteken befogadni.

A műsor közben a fények időnként átvilágították a periférián elhelyezett molinót, s mögötte látható volt Mike Mangini emeletes felszerelése, és a három, látványelemként, de vetítőernyőként is használatos kocka. A lepel leszerelése után mindenki (azok is, akik Fehérváron már látták, de azok is, akik nem) elemezni kezdte a hatalmas dobcájgot, s ez mindaddig tartott, míg kilenc előtt néhány perccel fel nem hangzott a szokásos intró az Inception-ből: A Dream is Collapsing. A kockákban zenészeink stilizált figurái jelentek meg: a videón Myung mint csöndes nindzsa, Rudess a szokásos kékruhás, süveges varázsló, LaBrie a hős felfedező, Mangini pedig a lámpából előbújó dzsinn szerepében tetszelgett (Petrucci alakja nem volt teljesen világos). Repülőre ültek, hogy aztán pár pillanat múlva leszálljanak, és a Stage feliratot követve, jelképesen a színpad felé induljanak. Kezdetét vette a Dream Theater februári szeánsza az új lemez Bridges in the Sky-jával.

Tökéletes nyitó nóta a maga tizenegy percével, meg is mozgatta alaposan az egybegyűlteket. Zenészeink hozták a formájukat, Petrucci hol mosolyogva, hol vicsorogva, Myung szó és mosoly nélkül oda-odalépdelt a dobemelvényhez, és szemezett egy kicsit Manginivel, aki folyamatos és óriási beleéléssel verte a bőröket. Rudess – Rudess volt. Az első percekben még kicsit komoran játszott, de a buli közepe felé már ő is feloldódott. James LaBrie hangjára véleményem szerint ezúttal sem lehetett panasz (már amennyit hallottam belőle), mikrofonállványával körbe-körbe forgott, olyan hévvel, hogy már azt hittem, lecsap vele valamit a dobkarámról.

Az erőteljes nyitás után Awake következett, mégpedig a 6:00. Most hallottam élőben először ezt a nótát, és meg kell mondjam, nagyon jót tesz neki az albumnál jóval vaskosabb hangzás! Hengerelt is rendesen, akárcsak a közvetlenül utána érkező Build Me Up, Break Me Down, az új albumról. Majd ismét vissza a kezdetekhez – ezen az estén nagyon szépen szemezgettek a sokak által igen nagyra tartott klasszikus korszakból is -, az Images and Words-ről került elő a Surrounded, ami viszont gyakori koncertnóta (szemben mondjuk a 6:00-val), több verzióban is játszották már, de ez most a minden sallangtól megszabadított eredeti változat volt.

A közönség már andalodni készült, ideje volt felpörgetni a tempót! A pár pillanatnyi sötétből egyszer csak Petrucci gitárjátéka zökkentett ki, és jött a megatonnás Dark Eternal Night. Mangini iszonyatosmód odacsördített a duplázójának, zengett is tőle az egész Aréna, akárcsak a refrének közös éneklésénél. A nóta végén még Jordan Rudess “magánszámát” is megtekinthettük, nyakába akasztotta gitárszintijét és megvillantotta tudását a színpad közepén. Tényleg aprócska villantás volt: az igazi show-t csak ezután, Mangini szólójával kapta a magyar közönség. Megint volt egykezes pergetés, ami, akárcsak Fehérváron, az állak padlón keresését eredményezte. A tanár úr azonban (igenis, tökre emlékeztet Pitonra!) egészen új szólót kreált köré, ami valamivel rövidebb, de erőteljesebb és komplexebb volt, mint a Fezen fesztiválon elhangzott szösszenete.

A dobszóló végét ügyesen átvezette a Fortune in Lies három kezdő dobütésébe, halljunk hát egy kis ős-DT-t! Hazánkban 2005-ben került legutóbb terítékre a nóta, s akkor még nem is ismertem annyira. Igaza van azoknak, akik a When Dream and Day Unite albumban rejtőző ősenergiáról beszélnek, a zenekar csaknem felrobbantotta a Sportarénát ezzel a ’89-es klasszikussal, nemkülönben az utána érkező, szintén újlemezes Outcry-jal. Ez utóbbi számot egy Egyiptomról, az egyiptomi népről és politikai tüntetésekről szóló kisfilm kísérte (magyarázatát ld. a dalszövegben). Az Outcry tipikusan az a nóta, amit nagyon sokáig kell ízlelgetni, hogy igazán beérjen – megkockáztatom, hogy a Dramatic egyik legnehezebben értelmezhető nótája, amelyhez az egyiptomos videó még plusz súlyt is pakolt. Nem véletlen hát, hogy lazításra volt szükség: Rudess rövid zongorás bevezetője szépen készítette elő a terepet a Wait For Sleep, majd – Myung részvételével – a Far From Heaven számára.

Kicsit meglepett, hogy a Fezen után miért vették elő megint az On the Backs of Angels-t – bár a reakciókat látva-hallva abszolút megértem a zenekar indítékait. Mindazonáltal nekem sokkal nagyobbat ütött a végére zseniálisan rápakolt War Inside My Head – The Test that Stumped Them All-kettős, mégpedig a Six Degrees korából, ami nekem a legigazibb DT-t jelenti. Ezért a két számért már majdnem teljesen megbocsátottam az eddig kicsit lagymatagnak tűnő koncertet, a teljes megváltást pedig a Spirit Carries On (Petrucci és Rudess bevezetőjével) és a Breaking All Illusions hozta el. És ennyi, a rendes játékidő ezzel véget ért. A Breaking hosszú idő után vált kedvencemmé az új lemezről (a másik a Bridges, így szépen keretbe foglalták nekem ezt a februári bulit). Aztán – hál’istennek – visszajöttek még közel nyolc percre a fiúk, hogy elővezessenek végre egy kis Train of Thought-ot. Nagyon örültem volna egy In the Name of God-nak, de As I Am lett belőle, Mangini pedig szépen a maga szájíze szerint formálta meg az aprócska dobszólót az utolsó refrén előtt. És aztán tényleg vége lett mindennek, legalábbis februárra, s itt kanyarodunk vissza a legelején – ezek szerint nem csak általam – megfogalmazott véleményhez. Mert hiába a Manginivel érkezett hatalmas adrenalinlöket, azért a horzsolása az egésznek már egészen más természetű. Azt hiszem, jót fog tenni az újabb két éves várakozás a következő bulira…