Az öreg úrnak van egy tamburája,
S mikor az ihlet s unalom megszállja,
Veszi a rozzant, kopogó eszközt
S múlatja magát vele négy fala közt….

Mind régi dalok, csuda hangmenettel:
Váltva kemény, lágy, – s magyar a némettel; -
Hegyes-éles jajja úti betyárnak,
Ki hallja szavát törvényfa-madárnak.

Arany János, a „tamburás öregúr”, idős korában fölidézte zenei emlékeit, népdalokat és azokkal „rokonnak” vélt egyéb dalokat, kottás kéziratot készített, s mivel minden ember lelkének érzékeny tükre a benne rezgő dal és zene, ezért nemcsak a kor dalkultúráját, de Arany János személyét is új megvilágításban láthatjuk és hallhatjuk a megszólaltatott daloskönyv segítségével. A daloskönyvet Csergő-Herczeg László – tambura (gitár), tekerő, ének és Dsupin Pál – fuvola, furulya, citera, ének szólaltatta meg Noszvajon augusztusban Arany János daloskönyve c. műsorukban.

„…írott költészetünk mindjárt eleve különvált a népiestől, lenézte, megtagadta ezt, s míg ezáltal az utóbbinak lassú hervadását, majdnem végenyészetét idézte elő, önmagát is megfosztotta az egyedül biztos alaptól, melyen a nemzeti költészet csarnoka emelkedhetik.” (Az idézetek Arany János Naiv eposzunk című írásából valók)

Régóta foglalkoztatta Dsupin Pált, hogy az Arany János kéziratában fönnmaradt “népdalok és rokon” dallamok miként szólalnak meg a kor polgári köreire jellemző hangszereken, gitáron és fuvolán illetve a parasztzenében használt tekerőn, citerán, dudán, tárogatón. A dalok jórésze valóban nem mondható népdalnak, s ezt tudják, akik egyáltalán valaha fölfigyeltek erre a kissé mostohán kezelt zenei emlékünkre, de azért találtunk benne figyelemreméltó gyöngyszemeket – esetenként a népzenészeknek-, sőt az általános iskolai énekzene órákról szélesebb közönségnek is ismerős dallamokat. Arany Jánosé éppen az utolsó olyan generáció, amelyik még nem látta tisztán, hogy mik is a magyar népdal sajátságai. A műfaj pontos meghatározását az Őt követő Bartók Béla és Kodály Zoltán végzi el, de már Ő is a „népies”, azaz az élő szájhagyomány letisztult formáit és mindig lekerekedett, egész történeteit tekintette és ajánlotta példának, mint olyan alapot, amire saját költészetünk épülhet:

“Járd be a hazát, keresd föl a népet, pásztor-tüzénél és kunyhóiban, …mindenütt, hol az élet fáradalmait költészettel enyhíti, hol, mint egy jelesünk mondja, lelke ünnepel.  …nagyon megvan népünknél a forma iránti érzék elbeszélő költeményeknél is… Ez ösztönszerű jó izlés, e költői érzék a népben nemcsak a jelenkor sajátja; megvolt az mindig. “

Az egykori regösök költészetét felülíró józan, tudós értelem hosszútávon- és lelkesen áldozta föl “ez ösztönszerű jó ízlést”, s a magyar lélek savát-borsát adó mítoszokat a krónikaírói „hitelesség” oltárán:

„Mert nincs a naivnak esküdtebb ellensége, mint azon kezdetleges, szintén naiv állapot, midőn valamely egyén vagy nemzet gyermeki elfogultságából kibontakozni kezd. Ilyenkor egy hitében megtértnek buzgalmával indít háborút azon tévelygés ellen, melynek előbb önmaga is rabja volt, gyűlöli azt, mert értelme világánál szégyenli, hogy valaha szerette.”

Költő mesterünk idős korában, sokat tapasztalt “értelme világánál”  írja le dalos emlékeit. A dallam és ritmus elsőbbségét is hangsúlyozva hívja fel kortársai és az utókor figyelmét, hogy a jövőbe visszatekintéssel kezdődik az út, amihez nagy segítségünkre lehet a népdal, ez a közös emlékezetünkben íratlanul is megmaradt világ, amit “valaha szerettünk”.

forrás: Dsupin Pál