A zseniális muzsikusra emlékezzünk egy zseni írásával, Csáth Géza Robert Schumannról, 1910:

SCHUMANN

I.

Vagy száz esztendő előtt született Robert Schumann.

Apró pólyásbaba volt bizonyára, mint a többi. És boldog mindennek az elején, de már nagyszerű álmok csíráival a fejében, és távol, jó távol mindentől, ami rettenetes. Jó távol a Rajna hídjától… Azóta azon is, mindenen túlkerült, és már ötvennégy esztendeje pihen. De itthagyott egynémely hangjegyeket, és belenyúlt az életünkbe, a sorsunkba. Valamennyiünkébe, akik megismertük, akik utána élünk.

Pedig teljesen talán senki se ismeri Schumannt.

A karmesterek se, a zenebolondok se, az irodalmárok se! Nagyon sokat alkotott. Mindannyian hajlandók vagyunk inkább ama néhány munkája alapján ítélni meg őt, amelyek külön-külön a legmélyebb benyomást tették reánk. Egy énekesnővel beszéltem egyszer Schumannról. Imádta a Manfrédet, a Rózsa zarándokútját, a Paradicsom és a périt, de nem ismerte a hegedű-zongora-szonátákat, a kvintettet, a Waldszenent, amelyekért lelkesedtem. Mind a ketten rajongtunk Schumannért és istenítettük, a saját külön-külön okaink alapján.

II.

Schumann munkái közül a C-dúr zongorafantáziáját szeretem legjobban. A tavasznak, az ifjúságnak, az életkedvnek felséges tomboló himnusza ez. Invenciólavina, konstrukciótökély. Erő, bátorság, ellágyulás, szerelem: mindaz, ami egy fiatal férfi kedélyét foglalkoztatja. Számomra ez a Fantázia képviseli leginkább Schumannt.

Ez az életöröm, ez a tombolás; és a másik véglet – a pusztulás komor sejtelmei: az a két kis zongoradarab, amelyeknek Winterszeit a közös címe. Ezek az öregségről beszélnek, a hóról, ami a sírdombokat födi, arról az időről, amikor már nem leszünk. Ez a két apróság, a maga különleges egyszerűségében megrázóbb, tragikusabb, mint akár az Eroica gyászindulója, akár a Siegfried halotti marsa. Egy hangulatember, egy zseni filozófiája az elmúlásról; könnyed, könnytelen és a mélyről jövő.

Ezekben a kompozíciókban érzem legközelebb hozzám Schumannt és persze – éppen ezért – ezekben tudom leginkább vizsgálni, megcsodálni az ő művészetének természetét.

Sajátságos ember volt, álmodó és energikus, szelíd és vad, kedélyes és szellemes tudott lenni egyben. Stílusa őszinte és rokonszenves. A német eszesség, számítás, technikai spekuláció eredménye ez a stílus, az egyszerűségeiben és bonyolultságaiban egyaránt. Szédületesen öntudatos minden pontján, annyira, hogy néhol szinte fárasztó. Schumann kamarastílusa, hangszerelése, zenekari kifejezésmódja, zongorájának hangszínei, dalformái mind eredetiek, senkiével össze nem téveszthetők, a zseni bélyegét viselik magukon. A zongoraszonátáinak vastag, dús hangzása mintha nem volna rokonszenves. Ez az a pont, ahol Schumann kissé idegen. Ez a modor – mert az – bátorította föl Brahmsot arra a gazdaságosság nélküli, tudományos ízű zongorastílusra, amelyet például a zongoraversenyeiben találunk.

Schumann sokat és könnyen írt, érthető, hogy örömét találta az írásban, a konstruálásban. Ebből magyarázható a néha túl konzekvens, éles ritmikája, amely sokszor inkább csak értelmileg szép. Metodikájának melegsége, egyéni zamatja, illatossága és fűszeressége azonban mindenkor megveszteget. Az a-moll zongora-hegedű-szonáta első témája milyen rendkívül széles nagy ív! Milyen mozgalmas, merész, szenvedélyes és egész!

III.

Schumann tudott merni, és a fantáziája nem ismert határokat.

Érezte a jövő harmóniáit, és a hangkeverésben kereste, mint ahogy keresni is kell, az újságot. De szelíd és elégedettségre hajlamos kedélye megóvta a kísérletezés gyötrelmeitől. Van néhány akkordja, amelyben évtizedekkel megelőzte a korának harmonizálási észjárását.

Gyönyörű a Heine versére írt dala: “Ich hab im Traum geweinet.” Természeti csodaszámba megy a kongenialitásnak az a tökéletessége, amely ebben a dalban megnyilatkozik. Elragad, megörvendeztet és elképeszt ez a rátalálás, ez a kísérteties erő. Carwer száz méterről lelőtt egy szúnyogot, Schumann a végtelenből elfogja és hangokba kényszeríti a legfinomabb, leggyengédebb, legmegfoghatatlanabb érzéseket és hangulatokat.

Ő meglesi az erdőben, késő nyári alkonyatokon a rigót, amikor a madár bánattól reszketve dalol az őszről, megjósolja az eljövendő őszt. (Vogel als Prophet. Waldszenen.) Fölkeresi a bozótokon túl, a kövek közt, a mohos félhomályban az elátkozott helyet. (Verrufene Stelle. Waldszenen.) Vadvirágok tenyésznek itt. Sápadt valamennyi, mint a halál. Csak egy virít pompázó vörös színekben. Csak egyetlenegy. Ez a virág embervérből táplálkozik, egy embernek a véréből, akit ott megöltek. Szilveszter éjszakáján ő egymagában bolyong valami kicsi német város utcáin, és a szélben hallgatja a múlt távoli édes dalait és a jövő félelmes muzsikáját. (Silvesterlied.)

Idegen országokról és emberekről mond mesét a gyerekeknek, és az elalvó pólyásbabát hosszan elnézegeti, mialatt a szívében, mint a forró víz, muzsikál a szeretet. (Kind in Einschlummern)

Schumann nagyon szerette a gyermekeket, humorista volt, jó ember volt, drága arany kedély.

IV.

Boldogság, szerencse, igazi barátok és méltó asszony jutott neki részül.

A magány kegyetlen fensége, amit Beethoven munkáiban találunk, hiányzik a művészetéből. Nem volt teljesen egyedül soha. Egész férfi volt, és a szerelem nem jelentett számára gyötrelmeket, mint Chopinnak. Nem foglalta le az életét, nem volt neki főprobléma, mert nem kellett keresnie. Talált nőt, aki teljesen megértette, akit nem lehetett megunni, s aki nem unta meg őt. Innen ered kedélyének rendkívüli egyensúlyozottsága, művészetének egyenletes, biztos, jó tónusa. Nem kínozták nagy disszonanciák, és életének talán egyetlen disszonanciája az a konfliktus volt, amelybe az őrület kergette. Ezt is tiszta zengő, gyönyörű harmóniával oldotta meg: az öngyilkossággal.

A többi – az endenichi tébolydában – már nem volt élet, nem volt muzsika. Az utolsó hősi nagyszerű fortissimó-akkord – g-moll akkord – ez az ugrás volt, ez a repülés a Rajna hídjáról.

1910

forrás: Csáth Géza: Ismeretlen házban 2. köt. Kritikák, tanulmányok, cikkek. – Újvidék : Forum, 1977 (Magyar Elektronikus Könyvtár)