A 19. században mindennapok kultúrájának megszokott eseménye volt a nyilvános hangverseny. Sok zeneszerző lett ismert saját műveinek előadójaként.

Az érzelmek kifejezésének kényszere jellemző a romantikus korszakra. Chopin (Fryderyk, „Franciszek”) francia apa és lengyel anya gyermekeként Varsóban nevelkedett, de már fiatalon hangversenykörutakra indult, hogy majd 1831-ben Párizsba telepedjen le.

Származását tekintve a zeneszerző félig lengyel, félig francia volt, de muzsikája kizárólag lengyel.

Chopin születésének napja körül vannak homályos foltok: míg a születési bizonyítványban és a keresztlevélben 1810. február 22. szerepel, maga Chopin március elsejét adta meg születési dátumaként, és ma a legtöbb forrás ezt tartja valószínűnek.

Játéknak érzékenysége, kifejező szerzeményei, már éltében, rajongói tábort vont köré.

Szerzeményeit szinte kizárólag szóló zongorára írta.

Liszt Ferenc számos írásai közül a Chopinről írtak összegződtek könyvvé.

Hankiss János jegyezte meg egy helyütt: – „ a közvetett és mélyen költői jellemzés, amelyet Liszt barátjáról, Chopinről írt, azért nagyon érdekes mert Chopint, barátain keresztül jellemzi”. Hallgassuk csak…

„Zenedélután Chopinnél…

Delacroix az akkori romantika Rubense, ámulva és elmélyülten ült a jelenések előtt, amelyekkel mintha tele lett volna a levegő, – hallani lehetett suhogásukat. Talán azt kérdezte magától, milyen ecseteket milyen vásznat kellene vennie, hogy művészete sajátos életével ruházza fel őket.

Azt kérdezte magától, hogy Arachné szőtte vásznat kell-e feltalálnia erre a célra, – tündérpillákból kötött ecsetet, a szivárvány páráitól befogott palettát? Vagy talán mosolygott magában ezeken a föltevéseken s egészen átadta magát annak az alap benyomásnak, amelyből származtak, annak a vonzásnak, amelyet egyik- másik nagy tehetség érez a velük szögesen ellentétes tehetségek iránt?

Egy karosszékben süllyedve s a tükörasztalra könyökölve ült George Sand.

Kíváncsian figyelt, s bájosan megigézettnek látszott.

Lángoló zsenije egész fényét átadta ennek a zenedélutánnak.

Meg volt róla győződve, hogy zsenijének megadatott az a néhány választott számára fenntartott ritka képesség, hogy a szépet a művészet és természet minden alakjában észrevegye.

Juttassuk eszünkbe, – figyelmeztet Liszt, Chopinről szóló írásában, – a dórok antik imáját, amelynek egyszerű szövege oly áhítatosan költői volt, mikor arra kérte az isteneket, hogy adják meg nekik a Jót a Szép által!-

Ahelyett hogy annyit  törnénk magunkat, hogy a tömegeket magunkhoz vonzzuk,, s mindenáron tessünk nekik, inkább tegyünk úgy mint Chopin,: azon igyekezzünk, hogy égi visszhangját hagyjuk magunk után, annak amit éreztünk, szerettünk, és szenvedtünk!

Végül tanuljuk meg tőle, s a példából, melyet örökül hagyott ránk,  hogy azt követeljük magunktól, ami rangot ad  a művészet misztikus köztáraságában, -  inkább, minthogy  jelentől kérjük, tekintet nélkül  a jövőre   – a könnyű koszorúkat, amelyek alig halmozódnak föl, máris elhervadnak feledésbe mennek…  „