Steve Marriott
írta: Trinity, 2012. január 30. hétfő
Kis híján ő lett a Led Zeppelin énekese, csak irigy menedzserén múlott, hogy mégsem. A Kis Arcokból Sunnyogó lett, de a koncerttermeket és a lemezjátszók hangszóróit majd szétvetette a hangja. Szörnyű halállal halt 44 évesen, és még mindig csak 65 éves lenne Steve Marriott, a brit rock egyik nagy „üvöltője”.
Stephen Peter Marriott 1947. január 30-án született Londonban, koraszülött volt, alig több mint két kilóval jött a világra – később sem lett túl nagy, mindössze 160 cm-re nőtt – valószínűleg ezzel függött össze gyerekkori hiperaktivitása. Szerencsére jóra használta, korán kiderült énekesi tehetsége, közben gitározni tanult, sőt, 13 évesen egy éven át játszotta a londoni West End New Theater-jében az Oliver! című musicalben Artful Dodger szerepét. (Érdekes, hogy ugyanezt a szerepet játszotta egy időben Phil Collins is, aki ugyancsak január 30-án született, csak négy évvel később, mint Steve). Mindössze 16 éves volt, amikor szerződtette őt a Decca lemezcég, és felvételeket is készített a The Moments nevű együttessel.
Az igazi nagy dobás azonban 1964-ben következett be, amikor hozzá hasonló „törpékkel”, Ronnie Lane-basszusgitárossal, Kenney Jones dobossal, majd Ian McLagan billentyűssel megalakította a Small Faces-t.
Hamarosan új kedvenccel gyarapodtak a londoni „modok” a The Who és a The Kinks mellett, a Small Faces agresszív, mégis dallamos zenéjével. Ráadásul kaptak egy nem kevésbé kemény menedzsert, Don Ardent, akit Londonban csak „a pop Al Caponéja” néven emlegettek. Arden a fiúk öltözködésére is nagy figyelmet keltett, hogy a modok divatikonjai legyenek. A lényeg persze a zene volt, és egymás után születtek a nagy Small Faces-slágerek, a “Sha-La-La-La-Lee, az All or Nothing, talán legismertebb daluk, amelyet Chris Farlowe is sikerre vitt, a Here Comes The Nice, az Itchycoo Park, a Tin Soldier és a Lazy Sunday. A rythm-and-blues, a brit pop és a pszichedelia remek ötvözetéből született meg 1968-ban legkiemelkedőbb albumuk, az Ogdens’ Nut Gone Flake. Ez volt az utolsó közös munkája a csapatnak, hamarosan szétváltak.
Ekkortájt próbálta megszerezni Steve-et Jimmy Page a „New Yardbirds”-höz, de Ardentól kapott egy üzenetet, mely szerint nem egészséges dolog törött ujjakkal gitározni. Így került a képbe Robert Plant, aki mellesleg Marriott nagy rajongója volt, és amikor a II. Zep-albumon a Whole Lotta Love-ot énekelte, bizony, jócskán merített Steve-nek a You Need Lovin’ című dalának előadói stílusából…
Mindez nem mentette már meg a Small Faces-t, mert 1968 végén Marriott új bandát hozott létre, az előzőnél jóval keményebbet, amely ma már a brit hard-rock egyik gyöngyszemének számít. Ez volt a Humble Pie. (A többiek együtt maradtak The Faces néven, Ronnie Wooddal és Rod Stewarttal, de ez egy másik történet…).
Mi ez a név? Állítólag egy középkorból származó húsos tésztát jelent, de a „to eat humble pie” jelentése „elsunnyogni”, „meghunyászkodni”. Hát éppen ez az, amit Marriott csapata nem tett meg, sőt, a gitáros maga mellé vett egy nem kevésbé kiváló másik gitárnyűvőt, Peter Framptont a The Herd együttesből, hogy még brutálisabban szóljanak, továbbá Greg Ridley basszusgitárost a Spooky Tooth-ból. (Ez a két csapat is megérne egy misét..) Őket egészítette ki az akkor alig 17 éves Jerry Shirley dobos. Első kislemezük, a Natural Born Boogie akár programzenének is tekinthető volt.
Bár a korai Humble Pie-lemezek, az As Safe az Yesterday, a Town and Country (1969) és az erotikus borítójú Humble Pie (1970) még tartalmaztak folk-rockos elemeket is, a banda egyre inkább a hard irányzat felé tendált. Az igazi váltást a Rock On (1971) jelentette, rajta a Stone Cold Fever című HP-alapdallal. E formáció még az ugyanabban az évben kiadott dupla koncertalbummal, a Performance Rockin’ at Fillmore-ral ért a csúcsra. A kritikusok élesen vitatkoznak arról, hogy a Ray Charles-féle I Don’t Need No Doctor-a, vagy Dr. John I Walk On Gilded Splinters közel 25 perces feldolgozása-e a tökéletesebb, és közben az egyik lemezoldalt Muddy Waters Rolling Stone-ja tölti meg…Ekkorra azonban már elmérgesedett a viszony Marriott és a melodikusabb zenét kedvelő Frampton között, és mire az album megjelent, Peter távozott a bandából.
A Humble Pie legnagyobb kasszasikerét ezután érte el a Smokin’ című albummal (1972), rajta a 30 Days In a Hole-lal, amelyen a Colosseumból érkezett Clem Clemson lett a társgitáros (erre szokták mondani, hogy minőségi csere), és olyan vendégek szerepeltek rajta, mint a nagy blues-nevelő Alexis Korner, Stephen Stills, a háttérvokálban pedig a Pink Floyd The Dark Side of The Moonjáról is ismert Doris Troy, valamint Madelaine Bell énekelt).
Egy évvel később az Eat It dupla albumán Steve már azt is megengedte magának, hogy egy teljes oldalt akusztikus felvételeinek szenteljen. Ekkor azonban megjelentek a hanyatlás jelei: Marriott egyre többet ivott és drogozott, felesége elhagyta, a Humble Pie is feloszlott 1975-ben. Ekkor volt egy halvány esélye arra, hogy ő legyen Mick Taylor utóda a Rolling Stones-ban, de a meghallgatás során Jaggerék rájöttek arra, hogy Steve még annyira sem tűrné, hogy másodhegedűs legyen a bandában, mint Taylor…
Marriott életének hátralévő másfél évtizede szomorú történet. Anyagi csődbe jutott, állítólag előfordult, hogy üres üvegek gyűjtéséből tartotta fenn magát, megpróbálta előbb a Small Facest, majd a Humble Pie-t feltámasztani, de egyik „reunion” sem hozott tartósabb sikert. A 80-as évek elejére elege lett a rock-bizniszből, különböző formációkkal, évente 200 bulit is lenyomott különböző klubokban, de igazán soha nem tudott visszatérni a nagy körforgásba. Harmadszor is megnősült, de függőségeitől nem tudott megszabadulni. 1991. április 20-ra virradóra arkesdeni (Essex) házukban érte a halál: égő cigarettával a kezében elaludt, és a hálószoba kigyulladt és mire a tűzoltók megérkeztek, bennégett.
Forrás: Göbölyös N. László: Hatalmas hang, kicsi emberből: 65 éves lenne Steve Marriott (Radio Bayern, katt a videókért)
(via hazatérő)
