Éppen negyven évvel ezelőtt történt, hogy egy írországi klubban Robert Plant bejelentett egy “epikus dalt”, amely új színben mutatta meg a Led Zeppelin muzsikáját, végleg kitörve a hard-rock skatulyájából. Ez volt a Stairway To Heaven, a Lépcső(ház) a mennybe.

Hét perc, 55 másodperc, amely megrengette a rock-világot. Egy rock-blues zenekar, amely kíméletlen dübörgéseivel, féktelen vadságával tette le névjegyét az előző három évben, egyszer csak egy több tételes, gyönyörű balladával jelentkezett. Hamarosan az együttes legnépszerűbb dala lett, az Egyesült Államokban minden idők legtöbbet játszott rádiófelvétele (csupán 2001. szeptember 11 után tiltották be egy időre, más “mennyországot” emlegető dallal együtt) – a ritka hosszúság ellenére -, több ezredvégi lista szerint pedig a rocktörténet legszebb kompozíciója.

Hogyan született meg ez a remekmű?

Tulajdonképpen véletlenül.
Jimmy Page egy, a világtól eldugott walesi udvarházban, ahol már a III. album akusztikus felvételeit is készítették, mélypiros kétnyakú elektromos gitárján különböző hangolásokat próbálgatott, és megtetszettek neki a “kísérleti akkordok”. Ezek adták a darab lírai részének vázát. Volt ezekben a futamokban valami nagyon misztikus, és ez kapóra jött neki, mert a Led Zeppelin tagjaihoz közel álltak mind az okkult tudományok, mind pedig a kelta legendák. Plant, akit éppen Page vezetett be Aleister Crowley világába és a tarot-kártya rejtelmeibe, szívesen olvasott a középkori mítoszokról, különösen az Arthur-mondakörből (ő maga később az együttes koncertfilmjében, a The Song Remains The Same-ben királynőjét kiszabadító lovagot játszott) és kedvencei közé tartoztak Tolkien meséi is. Mindezekből született meg a Stairway To Heaven szövege, egy titokzatos hölgyről, falakra írt jelekről, nevető erdőkről, egy végtelen útról, amely sok-sok csoda után elvezet a suttogó szélben heverő lépcsőig. A zene pedig pontosan tükrözi az útkereső ember tépelődéseit egészen addig, amíg egy gitárszólót követően feljut a csúcspontig, egy képzeletbeli hegytetőig, ahol fehér fénnyel születik meg a hajnal az univerzumból.

Nem csoda, hogy a dalt szinte valami vallásos tisztelet veszi körül – egyedül Frank Zappa merte átdolgozni reggae-ritmusban, de előtte semmi nem volt szent – és komoly filológusok, okkult kutatók írtak tanulmányokat szövegének sokrétegű értelmezéséről.
A banda tagjai maguk is érezték, hogy valami rendkívülit alkottak. Amikor 1971 novemberében megjelent a más dimenzióból származó üzenetekkel teli IV. album, a Stairway To Heaven már a legsikeresebb koncertdarabok egyikének számított. A közönség pusztán attól izgalomba jött, hogy Page felvette a kétnyakút…

Ellentétben többi dalukkal, amelyeket rendszerint a felismerhetetlenségig átdolgoztak élőben, a Stairway-ben legfeljebb Jimmy szólóinak hossza és tartalma, illetve Plantnek a közönséggel való társalgása változott.

A dal annyira népszerű lett, hogy akadtak, akik már torkig voltak vele: az Egyesült Államok egyik kisvárosának hangszerboltjában a tulajdonos 5 dollár büntetést fizettetett azzal, aki a Stairway nyitóakkordjaival próbálta ki a vásárolandó gitárt.
A Lépcső azonban már nemcsak a hangszerárusoknak jött ki a könyökén, hanem maguknak az alkotóknak is. Egyetlen koncerten sem hagyhatták ki, a közönség kikövetelte, és a Led Zeppelin tagjai számára elkopott a mestermű. Amikor 1988-ban az Atlantic 40. évfordulóján a három életben lévő tag is fellépett, Plantre valóságos hisztériás roham tört rá, amikor megtudta: kénytelen ott is elénekelni. (Igaz, a végén elsírta magát – a publikum
tombolásától). Tíz évvel később Budapesten, amikor Page-dzsel közösen turnéztak, az egyik dal végén a gitáros “beetetésképpen” eljátszotta a nevezetes “intrót”, aztán, amikor a közönség üvölteni kezdett, széles, ám annál gonoszabb mosollyal letette hangszerét… Ez persze nem változtat a lényegen: a Stairway To Heaven egyike azoknak a daloknak, amiért a rocknak érdemes volt megszületnie.

írta: Göbölyös N. László: Negyven éve a lépcsőn (Agyszomj)