A Fonó Zenekar a magyar “táncházas” népzenei új hullám második generációját képviseli. A formáció koncertjein, lemezein a magyarok és a szomszédnépek népzenéjével találkozhatunk, magas színvonalú, hagyományhű tolmácsolásban. A Fonó Zenekar muzsikusai a zenében mindig a laikusok számára rejtett dimenziók, a stílusok szigorú keretein belül testet öltő színek és hangulatok feltárására törekszenek. Bár a zenekar hangzásvilágát a népzene tradicionális megszólaltatása alakítja, a társulat egyes produkcióiban emellett a különféle (nem csak zenei) műfajok közelítésére is törekszik. Ilyen volt a 2003 nyarán, a besançoni (fr.) székhelyű Ensemble Justiniana operatársulattal megvalósított Barbe Bleue projekt, vagy a Szabadi Vilmos hegedűművésszel és Gulyás Márta zongoraművésszel közösen kiadott, Bartók műveiből és azok népzenei előképeiből összeállított lemezük (Túlparton, Hungaroton 2004). A közelítések, azaz a műfajok közötti létező kapcsolódások feltárása, illetve megjelenítése motiválta most készülő, Vadbarokk című lemezük koncepciójának kialakítását is.
A lemez alapgondolata abból a felismerésből fakad, mely szerint a népzenének a műzenére gyakorolt, számtalanszor kielemezett és megjelenített hatása mellett (Bartók, Kodály, Brahms, Sztravinszkij, Dvořák, Liszt, stb.) a zene világát évszázadok óta formálja egy ezzel ellentétes irányú folyamat is. A műzene, a magas művészet irányzatainak és alkotásainak a zenefolklór fejlődését befolyásoló szerepe a népzene kutatói előtt ugyan régóta ismert jelenség, ám ezen összefüggések felmutatásával a művészeti életben csak ritkán találkozhatunk.
A barokk kor zenei kultúrájának egyik kiemelkedő teljesítménye a vonós hangszerek, fafúvósok, rézfúvósok és csembaló együttműködése révén kialakult kamarazenekar. A kései barokk idején, a Magyar Királyság területén a kor műzenéjének vonós hangszeregyüttesei folkorizálódtak, azaz a hangszeres zeneszolgáltatást a falvakban is kezdték átvenni a vonós alapú formációk. A muzsikusok – a hangszerváltás ellenére – természetesen továbbra is igyekeztek alkalmazkodni a „népi” megrendelők zenei igényeihez, azaz a vonószenekarok húrjain megszólalt a népzene. Fontos kihangsúlyozni, hogy a Brandenburgi koncertek, vagy a Négy évszak hangszerelésének mintájára összeállított zenekarok a zenefolklórban sehol máshol a világon nem szervesültek, még a barokk zene „nagyhatalmainak” (fr, de, it, uk) területén sem. A hegedű – brácsa – bőgő – fafúvós – cimbalom (mely szó az olasz cembalo, azaz a csembaló magyarosított változata) összetételű zenekarok, illetve ezek egyes, fúvósokat, vagy a cimbalmot nélkülöző változatai máig csakis a Kárpát-medence népeinek (valamint két kisebb, szomszédos régió, a kelet-csehországi morvák és a dél-lengyelországi gorálok tájegységeinek) népzenéjét jellemzik. A térség hangszeres népzenéjének további, közismert sajátossága, hogy itt a falvak zeneszolgáltató specialistái a legtöbb körzetben a cigány kisebbség köréből kerültek ki, akik nem egyszer négy-öt egymás mellett élő etnikum zenei igényeit is ki tudták szolgálni. A magyar, szlovák, ruszin, vagy erdélyi román falvak körzetében élő vonós cigányzenészek muzsikája a többségi társadalom élő, vokális zenefolklórja mentén, illetve egy régebbi gyökerű hangszeres kultúra, a főként pásztorok által szolgáltatott furulya-, és dudazene továbbélése mellett formálódott. A Fonó Zenekar legújabb kezdeményezése az ebben a kultúrkörben a barokk zene kifejezésformáinak, díszítésmódjainak, hangszerkezelési gyakorlatainak, sőt, esetenként dallamainak hagyományozódása révén fennmaradt értékekre épül.

A Fonó Zenekar 2012. november 29-én a Hagyományok Házában bemutatja Vadbarokk című új lemezét, amelynek törzsanyagát olyan népzenei dallamok alkotják, amelyek eredete, előadásmódja kapcsolatban áll a barokk zeneirodalmával. Néhány ponton ezt a kapcsolatot régi zenét játszó zenészek (a Musica Profana zenekar) segítségével nyomatékosítják. A lemezbemutató koncerten a Musica Profana zenekar „bemelegítése” után a Fonó zenekar a Vadbarokk című lemez teljes anyagát bemutatja, melyre minden érdeklődőt szeretettel várnak!

(forrás és további részletek: Hagyományok Háza via Dsupin Pál, Agócs Gergely)