Kis híján ő lett a Led Zeppelin énekese, csak irigy menedzserén múlott, hogy mégsem. A Kis Arcokból Sunnyogó lett, de a koncerttermeket és a lemezjátszók hangszóróit majd szétvetette a hangja. Szörnyű halállal halt 44 évesen, és még mindig csak 65 éves lenne Steve Marriott, a brit rock egyik nagy „üvöltője”.

Stephen Peter Marriott 1947. január 30-án született Londonban, koraszülött volt, alig több mint két kilóval jött a világra – később sem lett túl nagy, mindössze 160 cm-re nőtt – valószínűleg ezzel függött össze gyerekkori hiperaktivitása. Szerencsére jóra használta, korán kiderült énekesi tehetsége, közben gitározni tanult, sőt, 13 évesen egy éven át játszotta a londoni West End New Theater-jében az Oliver! című musicalben Artful Dodger szerepét. (Érdekes, hogy ugyanezt a szerepet játszotta egy időben Phil Collins is, aki ugyancsak január 30-án született, csak négy évvel később, mint Steve). Mindössze 16 éves volt, amikor szerződtette őt a Decca lemezcég, és felvételeket is készített a The Moments nevű együttessel.

Az igazi nagy dobás azonban 1964-ben következett be, amikor hozzá hasonló „törpékkel”, Ronnie Lane-basszusgitárossal, Kenney Jones dobossal, majd Ian McLagan billentyűssel megalakította a Small Faces-t.

Hamarosan új kedvenccel gyarapodtak a londoni „modok” a The Who és a The Kinks mellett, a Small Faces agresszív, mégis dallamos zenéjével. Ráadásul kaptak egy nem kevésbé kemény menedzsert, Don Ardent, akit Londonban csak „a pop Al Caponéja” néven emlegettek. Arden a fiúk öltözködésére is nagy figyelmet keltett, hogy a modok divatikonjai legyenek. A lényeg persze a zene volt, és egymás után születtek a nagy Small Faces-slágerek, a “Sha-La-La-La-Lee, az All or Nothing, talán legismertebb daluk, amelyet Chris Farlowe is sikerre vitt, a Here Comes The Nice, az Itchycoo Park, a Tin Soldier és a Lazy Sunday. A rythm-and-blues, a brit pop és a pszichedelia remek ötvözetéből született meg 1968-ban legkiemelkedőbb albumuk, az Ogdens’ Nut Gone Flake. Ez volt az utolsó közös munkája a csapatnak, hamarosan szétváltak.

Ekkortájt próbálta megszerezni Steve-et Jimmy Page a „New Yardbirds”-höz, de Ardentól kapott egy üzenetet, mely szerint nem egészséges dolog törött ujjakkal gitározni. Így került a képbe Robert Plant, aki mellesleg Marriott nagy rajongója volt, és amikor a II. Zep-albumon a Whole Lotta Love-ot énekelte, bizony, jócskán merített Steve-nek a You Need Lovin’ című dalának előadói stílusából…

Mindez nem mentette már meg a Small Faces-t, mert 1968 végén Marriott új bandát hozott létre, az előzőnél jóval keményebbet, amely ma már a brit hard-rock egyik gyöngyszemének számít. Ez volt a Humble Pie. (A többiek együtt maradtak The Faces néven, Ronnie Wooddal és Rod Stewarttal, de ez egy másik történet…).

Mi ez a név? Állítólag egy középkorból származó húsos tésztát jelent, de a „to eat humble pie” jelentése „elsunnyogni”, „meghunyászkodni”. Hát éppen ez az, amit Marriott csapata nem tett meg, sőt, a gitáros maga mellé vett egy nem kevésbé kiváló másik gitárnyűvőt, Peter Framptont a The Herd együttesből, hogy még brutálisabban szóljanak, továbbá Greg Ridley basszusgitárost a Spooky Tooth-ból. (Ez a két csapat is megérne egy misét..) Őket egészítette ki az akkor alig 17 éves Jerry Shirley dobos. Első kislemezük, a Natural Born Boogie akár programzenének is tekinthető volt.

Bár a korai Humble Pie-lemezek, az As Safe az Yesterday, a Town and Country (1969) és az erotikus borítójú Humble Pie (1970) még tartalmaztak folk-rockos elemeket is, a banda egyre inkább a hard irányzat felé tendált. Az igazi váltást a Rock On (1971) jelentette, rajta a Stone Cold Fever című HP-alapdallal. E formáció még az ugyanabban az évben kiadott dupla koncertalbummal, a Performance Rockin’ at Fillmore-ral ért a csúcsra. A kritikusok élesen vitatkoznak arról, hogy a Ray Charles-féle I Don’t Need No Doctor-a, vagy Dr. John I Walk On Gilded Splinters közel 25 perces feldolgozása-e a tökéletesebb, és közben az egyik lemezoldalt Muddy Waters Rolling Stone-ja tölti meg…Ekkorra azonban már elmérgesedett a viszony Marriott és a melodikusabb zenét kedvelő Frampton között, és mire az album megjelent, Peter távozott a bandából.

A Humble Pie legnagyobb kasszasikerét ezután érte el a Smokin’ című albummal (1972), rajta a 30 Days In a Hole-lal, amelyen a Colosseumból érkezett Clem Clemson lett a társgitáros (erre szokták mondani, hogy minőségi csere), és olyan vendégek szerepeltek rajta, mint a nagy blues-nevelő Alexis Korner, Stephen Stills, a háttérvokálban pedig a Pink Floyd The Dark Side of The Moonjáról is ismert Doris Troy, valamint Madelaine Bell énekelt).

Egy évvel később az Eat It dupla albumán Steve már azt is megengedte magának, hogy egy teljes oldalt akusztikus felvételeinek szenteljen. Ekkor azonban megjelentek a hanyatlás jelei: Marriott egyre többet ivott és drogozott, felesége elhagyta, a Humble Pie is feloszlott 1975-ben. Ekkor volt egy halvány esélye arra, hogy ő legyen Mick Taylor utóda a Rolling Stones-ban, de a meghallgatás során Jaggerék rájöttek arra, hogy Steve még annyira sem tűrné, hogy másodhegedűs legyen a bandában, mint Taylor…

Marriott életének hátralévő másfél évtizede szomorú történet. Anyagi csődbe jutott, állítólag előfordult, hogy üres üvegek gyűjtéséből tartotta fenn magát, megpróbálta előbb a Small Facest, majd a Humble Pie-t feltámasztani, de egyik „reunion” sem hozott tartósabb sikert. A 80-as évek elejére elege lett a rock-bizniszből, különböző formációkkal, évente 200 bulit is lenyomott különböző klubokban, de igazán soha nem tudott visszatérni a nagy körforgásba. Harmadszor is megnősült, de függőségeitől nem tudott megszabadulni. 1991. április 20-ra virradóra arkesdeni (Essex) házukban érte a halál: égő cigarettával a kezében elaludt, és a hálószoba kigyulladt és mire a tűzoltók megérkeztek, bennégett.

Forrás: Göbölyös N. László: Hatalmas hang, kicsi emberből: 65 éves lenne Steve Marriott (Radio Bayern, katt  a videókért)

(via hazatérő)

High flying glider, spread your wings
Flying high on a cloud
Born on the air, spiral around
So busy making circles
You never touch the ground…

(via hazatérő)

(via Judit)

(via Judit)

Maci (magyar hangja: Tappancs Barni) szeretettel vár a könyvtárban minden olyan angolul tanuló kisiskolást, akinek nehezen megy az angol nyelvű olvasás. Olvass fel hangosan Macinak az angol könyvedből! Maci mindenkit szívesen meghallgat és mindenkinek segít. Hétfőnként, délután 14.30 és 15.30 között Maci a Zenei és Idegen Nyelvi Gyűjteményben, egyedi foglalkozás keretében várja azokat a gyerekeket, akik szívesen elszórakoztatnák őt felolvasással. Jelentkezni kell, hogy Maci előre tudja kiket is várjon!! Ezért Fekete Ildikónál, a fildiko@brody.iif.hu e-mail címen vagy a 36-517-599-es telefonszámon lehet időpontot egyeztetni Macival. Várjuk ötleteiteket, hogy is szólítsuk Tappancs Barnit angolul!

A brit együttes 1969-ben alakult a progresszív rock kialakulásának hajnalán, bár a zenekar előzményei két évvel korábbra nyúlnak vissza. Kultusz-zenekar státuszát felbomlásáig, a 70-es évek végéig megőrizte. Zenéje közelebb áll a Yes, illetve a King Crimson által követett vonulathoz és kevésbé követi az ELP és a Nice által kijelölt utat. Egyedi, csak rájuk jellemző dallamviláguk van, amely csodálatosan ötvözi a hard rock elemeit a klasszikus zene motívumaival, valamint a középkori énekek dallamvilágával. Ezt a complex-kevert zenevilágot a Gentle Giant mellett talán csak a Renaissance tudta ilyen magas szinten megszólaltani. Gentle Giant egy R&B banda romjaiból, a Simon Dupree & the Big Sound-ból született meg a Shulman fivérek (Derek, Ray, és Phil) vezetésével. 1967-ben az erősen pszichadelikus hatásokat tükröző slágerük a “Kites” után úgy döntöttek, hogy felhagynak a pszichadeliával és a R&B-al. A korai időben Derek énekelt és gitározott, Ray énekelt, basszusgitározott és alkalomadtán hegedült, Phil szaxofonozott. A testvérek mellett tagja volt a zenekarnak a billentyűs Kerry Minnear, a gitáros Gary Green valamint egy rövid ideig a dobos Martin Smith…folytatás a zappa.hu-n badblock tollából: itt

(via hazatérő)

Ian Gillan a hard rock egyik legnagyobb énekese ma 66 éves. Először a hátborzongatóan szép Child in Time-ot hallottam tőle életemben. Majd a Jézus Krisztus Szupersztár címszerepét énekelni lemezen (kölcsönözhető zenei gyűjteményünkből). Aztán sorban a többi Deep Purple albumot. Majd szólólemezeit.

Göbölyös N. László így ír róla a Harmoneten tavaly:
Ian Gillan a Middlesex grófságbeli Hounslowban született, és szűkebb pátriájában alapította meg 1962-ben félprofi zenekarát, a The Moonshinerst, amelyben hol Garth Rockett, hol Jess Thunder néven lépett a színpadra. Még ugyanebben az évben elcsábította a Javelins együttes, mert elégedetlen volt énekesével. Ez volt az első ilyen „beugrása” Ianünknek, de nem az utolsó….többféle „vendégszereplése után” 1965-ben kikötött az Episode Sixnél, amely már egyfajta progresszív rockot nyomott és lemezfelvételekhez is jutott, de túlságosan nagy volt benne a jövés-menés ahhoz, hogy tartós sikere legyen. Egy szempontból azonban mégis ott a helye a bandának a rocktörténetben, mert ebben a kvintettben találkozott először Gillan és örök barátja, zenésztársa, Roger Glover. Az együttes éppen a Les Bicyclettes de Belsize című film zenéjével bajlódott (a főcímzenét Engelbert Humperdinck vitte sikerre), amikor az angol toplistákon megjelent egy, kemény rockot, barokkos futamokat és pszichedelikus hanghatásokat vegyítő banda, bizonyos Deep Purple…Két gyenge pontjuk volt: Nick Simper basszusgitáros, aki a Johnny and The Hurricanes-ből jött, valamint Rod Evans, a korrekt, ám színtelen énekes. A három hangszerzsonglőr nem engedhetett meg ilyen lazaságot, ha tovább akart lépni – így jött a képbe Gillan és Glover…A két új fiút rendesen bedobták a mély vízbe: Jon Lord Concerto for Group and Orchestrájának a londoni Royal Albert Hallban tartott bemutatójával debütált a Deep Purple „Mark II”…

A nagy berobbanást mind neki, mind a Purple-nek 1970 hozta a Deep Purple In Rock című albummal, amely nélkül a mai napig nem lehet hard-rock-ról beszélni. Lord és Blackmore vágtató futamai, Paice és Glover gyilkos ritmusszekciója mellett Gillan is alaposan letette névjegyét. A Speed King sátáni kacaja és sikolya, az Into The Fire és a Bloodsucker lángoló torokhangjai és mindenekelőtt a Child In Time mennyei, több oktávos szárnyalásai és keserves pokoljárásai berepítették őt a rock-éneklés nagyjai közé…folytatás a Harmoneten: Göbölyös N. László: Ezüsttorkú Mélybíboros: Ian Gillan 65 éves

A többi rocktörténelem. A Deep Purple-ből való kirúgása után megalakítja az Ian Gillan Bandet, majd a Gillan-t. Egy évig énekel a Black Sabbath-ban, 1984-ben újra csatlakozik az újjáalakult Deep Purple-höz s egy rövid távollét után azóta is a turnézó zenekar tagja. Számos szólóalbumot is kiadott, legutóbb 2009-ben a One Eye to Morroco címűt. Boldog szülinapot Ian! Azért ez odavág:

R.I.P.

Londoni otthonában holtan találták ma az utánozhatatlan hangú énekesnőt, Amy Winehouse-t, a halál oka egyelőre ismeretlen, sokat olvastunk drogproblémáiról, de azért döbbenet, 27 éves múlt. Nagyon szerettem, hiányozni fog csodás hangja.

(via hazatérő)