Nemrég emlegettem a Cadillac Records c. film kapcsán. Most szomorúan olvasom, hogy 73 éves korában, leukémiában elhunyt Etta James (Jamesetta Hawkins) amerikai blues, soul és R&B énekesnő, zeneszerző, számos Grammy- és egyéb díj tulajdonosa, aki bekerült a rock and roll hallhatatlanjai közé is. Az ötvenes elején énekegyüttest alakított Doo Wop néven, majd a Peaches együttessel énekelt. Felfigyelt rá Johnny Otis, aki több helyen is felléptette. Együtt turnézott többek között Johnny Guitar Watson blues-zenésszel és Otis Reddinggel is. Majd szerződtette a Chess Records, ebben az időben született At Last c. slágere, melyet “örök klasszikusnak” (timeless classic) titulálnak.
“The only time that I am really truly happy – when I feel at my best – is when I’m on the stage.”
Ma ünnepli szülinapját Tom Waits, akinek olyan a hangja, “mintha Bourbon-whiskys tartályban áztatták volna, majd a füstölőben lógatták volna néhány hónapig, és végül a füstölőből kihozván áthajtottak volna rajta autóval.”:-)
Mai CD újdonságunk nemrég megjelent új stúdióalbuma a Bad as Me, erről szóljék a Satisfied:
CD újdonságunk az amerikai progresszív rockzenekar a Kansas 1976-ban kiadott albuma a Leftoverture, ezen található eddigi leghíresebb és legnépszerűbb számuk a Carry on My Wayward Son. Itt jegyezném meg, hogy zenei híreink, újdonságaink RSS feedje: http://brody.iif.hu/?q=hu/zenehirek/rss.xml
Súlyos egyéniség, teljesen úgy néz ki, mint egy trash metal gitáros, a neve is érdekes, a Popa Chubby a „pop a chubby” – feláll a farkam – szleng kifejezés játékos változata. Valójában egy isteni blues gitáros.
Popa Chubby Ted Horowitz néven 1960. március 31-én született New Yorkban, Bronx-ban, egy édességboltos apuka csepp kisfiaként. Amerikai blues-gitáros, énekes, zeneszerző. 13 évesen dobolni kezdett, majd egy Rolling Stones-album meghallgatása után gitárra váltott. A későbbiekben is nagy hatással volt rá többek közt a Cream és Jimi Hendrix. A 80-as években – bár akkor is bluest játszott – belegabalyodott a punkzene világába, majd számos kisebb blues-díj elnyerése után ő lett a Long Beach Blues Fesztivál nyitózenésze 1992-ben. A 90-es években átlagosan évi 200 fellépése volt kisebb-nagyobb klubokban. Lemezeit az Atlantic Records adta ki, 1994-től saját, Laughing Bear címkéjű albumokkal lépett a piacra. 2000-ben a Blind Pig logója alatt dolgozott, 2002-es A jó, a Rossz és a Chubby című alkotásán a bluesba beleszőtt hip-hop és pop-elemeket is találhat a vájt fülű hallgató. 2007-es The Fight Is On c. lemeze azonban már a hard blues- rock kategóriában jelent meg. Eddig 19 stúdióalbummal jelentkezett, az utóbbi években élettársa, a basszusgitáros Galea aktív közreműködésével. Popa Chubby nem az a tipikus blues-zenész külsejű fickó. 140 kilós, tök kopasz, szanaszét tetovált külsejével inkább egy trash-metal banda tagjának tűnhet. A külső ellenére azonban rendkívül színvonalas, csiszolt bluest játszik, általában A. J. Pappas basszusgitáros és Tom Papdatos dobos kíséretével, azaz egy new york-i lengyel két new york-i göröggel csinál tipikus amerikai fekete zenét brit beütéssel. Na, ez a valami.
Forrás: Blues Pláza
Ma 34 éve, hogy elment a Király. Számos lemezt, filmet és könyvet kölcsönözhettek tőle, róla zenei gyűjteményünkből, legutóbb a Cartaphilus Kiadó Legendák élve vagy halva sorozatában megjelent Peter Guralnick: Elvis – Az utolsó vonat Memphisbe (Last train to Memphis) c. könyve érkezett, melyet szívből ajánlok.
„Ez a srác kijött veres nadrágban, zöld kabátban, rózsaszín ingben meg zokniban – emlékezett Bob Luman, a tizennyolc éves kilgore-i középiskolás, a későbbi country énekes –, a búráján meg ott volt az a jellegzetes vigyor, és csak állt a mikrofon mögött legalább öt percig, mielőtt megmozdult volna. Aztán levágott egy szólót, és mindjárt eltépett két húrt a gitárján. Bammeg, én tíz éve gitározom, de a tíz év alatt nem szakítottam el két húrt összesen. Na, szóval, ott állt, a leszakadt két húr meg összevissza lógott a gitárján, és semmi mást nem csinált, csak szaggatta tovább a húrokat, ezek a pisis gimnazista csajok meg ott sikoltoztak, meg ájuldoztak, meg rohantak fel a színpadra. Na, akkor meg elkezdte a csípőjét ringatni, nagyon lassan, mintha a gitárjával csinálná, érted…”
Gyerekek, most őszintén: ez a fesztiválosdi annyira, de annyira nem az én műfajom, hogy hihetetlen. Pár évvel ezelőtt, még boldog főiskolásként rábeszéltek, hogy töltsek el egy hetet az EFOTT elnevezésű vándorgyűlésen, akkor éppen Zamárdiban. Végigszenvedtem a hetet, így aztán bánok minden egyes forintot, amit kiadtam rá. Hajnali három óra felé az első vonattal megszöktem az utolsó napon, miközben megfogadtam, hogy fesztiválra soha többé. Nem kell nekem tömeg a vonatokon, nem kell nekem az egy hétig tartó, a zajongás miatti inszomnia meg az ehhez hasonlók.
A sors meg persze olyan, hogy richtig keresztbe tesz minden elhatározásomnak: legkedvencebb kedvenc progmetál zenekaromat, az amerikai Dream Theatert ezúttal nem a fővárosba, hanem Székesfehérvárra, a Fehérvári Zenei Napokra invitálták egy jó kis komplex bulira. Portnoy ide vagy oda, ez elég volt ahhoz, hogy kis időre elfelejtsem a fesztiválokkal szemben érzett és fentebb részletezett ellenérzéseimet, és már hónapokkal előtte jegyet váltottam. Mert a DT az DT és nem más, és igen, büszkén vállalom elfogultságomat velük szemben. Ha van Portnoy, ha nincs Portnoy (bár tény, hogy dobos énem egyik legmeghatározóbb formálójáról van szó, kb. olyan szinten, mint neki volt Neil Peart, a Rush ütőse).
Szóval, irány Fehérvár. Pozitív volt, hogy a kora délután Budapestről induló személyvonaton egyáltalán nem volt tömeg, mi több, körülbelül feküdni tudtam volna az utastérben. A negatív a hol csendesülő, hol meg jobban rákezdő eső volt, picit féltem, hogy elmossa az egész bulit, de szerencsére legalább az ég kegyes volt hozzánk ettől a bosszúságtól egyébként sem mentes estén.
Megérkezve lelkesen indultunk az általunk kinézett kapu felé, ahonnan visszafordítottak bennünket; a sátorral máshol kell bemenni. Majd’ egy órát kavartunk a városban, míg végre megtaláltuk – kis segítséggel – a megfelelő bejáratot, és végre letehettük a holmikat. A talaj a legkevésbé sem volt sátorverésre alkalmas, ahogy a személyzet sem a munkára: nem voltak hajlandók elhinni, hogy a kölcsönkért kalapácsot nem akarom erőteljesen belevágni Mike Mangini koponyájába, hanem egyszerűen a sátorcöveket próbálom beleerőltetni a kavicsos földbe.
A megpróbáltatások után kissé felpaprikázódva, de azért némi izgalommal néztük meg – párommal – felvezetésként az Ossian buliját. Az elejéről lemaradtunk, a maradék azonban bőségesen kárpótolt. A számcímek terén még nem vagyok annyira járatos: Rocker vagyok, Acélszív, Szenvedély, Sörivó vagyok, Desdemona, Ítéletnap, Éjféli lány – és még sok más, az egyik lassabb nótánál Endrénk basszusgitárt ragadott, a basszeros pedig szintiszőnyeget terített a dallamok alá. Lelkes bulit adtak, Endre végig bátorította a közönséget, Rubcsics mester pedig olyan magyartánc-szólót kanyarított, hogy az államat keresgéltem a padlón.
Az Ossian után némi szünet következett – a Lord, bár nagyon tehetségesnek tartom a gitárosukat, és amit ismerek tőlük, tetszik, mégsem fogott meg annyira, hogy megtekintsem a műsorukat. Inkább a városban kajtattunk bankautomata után. Igen nehezen sikerült találni egyet, majd rohanás vissza a fesztivál mindentől igen távol eső helyszínére.
A Dream Theater mindig is híres volt pontos koncertkezdéseiről (jó, 2005-öt leszámítva). Így hát nincs mit csodálkozni azon, hogy fél tízkor felcsendült az Eredet filmzenéje, Hans Zimmertől: Dream is Collapsing, zenészeink elfoglalták helyüket, majd 1992-vel kezdtük az estét az Üveg Hold alatt. A banda kirobbanó formában volt, Mangini mester egyáltalán nem okozott csalódást, és ahogy hallottam, a körülöttem állóknak ugyanez volt a véleménye.
A színpad hátsó részében óriási kivetítő ácsorgott, ilyet magyarországi DT-bulin még nem is volt szerencsém látni, csak DVD-ről volt ismerős. Hol a számok tematikájához (és/vagy címéhez) kapcsolódó kisfilmek mentek, hol pedig a színpadot mutatták. Mangini dobjára is szereltek egy kamerát, amelyen szemből láthattuk a tanár urat munka közben.
Hangzás. Bár tavalyelőtt óta tudom (hála egy itteni kommentnek), hogy a koncerteket a középen állók élvezik leginkább, én pedig megint a szélen voltam, a hangzás finoman szólva is távol állt az ideálistól, és a bulit számomra csak az mentette meg, hogy hangról-hangra ismerem a dalokat. Hol Myung legmélyebb húrja, hol Mangini lábdobja vagy állótamja rezonált be erőteljesen, elnyomva ezzel minden mást. Így aztán nem nagyon tudom irigyelni azokat, akik most szerettek volna megismerkedni ennek a bandának a zenéjével.
Az “új fiú” dobolása egyébként, mint már mondtam, teljesen rendben van, rövid szólója pedig jelentős részben tartalmazta azt a bizonyos pergetést, amelynek jó ideig világbajnoka volt.
A dalokat mindazonáltal szikárabban játssza, mint Portnoy (és ezt egyáltalán nem szánom negatív kritikának!), kevesebb a cines díszítés, ettől sokkal konkrétabb lesz a zene, már amennyire ez egy olyan bandánál, mint a DT, egyáltalán lehetséges. Ha valakinek túl összetett egy albumon hallható nóta, hallgassa meg azt Mangini előadásában, utána pedig még bőven ráér ízlelgetni Portnoy apró leleményeit
Myung basszusgitáros ez alkalommal megtáltosodott, folyton Mangini elé sétált és állítólag mosolygott is neki. Rudess Rudess maradt, forgatta és döntögette hatalmas szintijét, amikor pedig éppen nem akadt dolga, vidáman rázta az öklét. John Petrucci lelkesen nyűtte a húrokat, és vicsorgott meg integetett, bár nem mozgott sokat.
Ami a setlistet illeti: ez a negyedik DT-bulim, így óhatatlanul voltak ismétlések: Under a Glass Moon, Forsaken, Endless Sacrifice, a Through My Words és a Fatal Tragedy még 2005-ben hangzott el, így nagyon jó volt újra hallani, akárcsak a Metropolis 1-et, szőröstül-bőröstül. A többit (pl. These Walls, The Great Debate, The Count of Tuscany) most hallottam először, előbbit rögtön a második nótaként nyomták el, a Great Debate iszonyatos komplexitása középen, a Count pedig a végén hangzott el (a dalban lévő szólóba Petrucci rendesen beletekert, a “csillámhang” pedig eléggé zavaró volt).
Megint túl hosszúra nyúltam, úgyhogy itt azt hiszem, be is fejezem ezt a kis szösszenetet; az illusztrációkat ezen a linken megtaláljátok, én pedig még annyit hozzátennék, hogy bár a DT iszonyat rendesen odatette magát, és néhány könnycsepp is legördült a szememből (hát na), azért azt hiszem, az év koncertje továbbra is a júniusi Neal Morse marad. Köszöntemszépen!
Jon Schmidt egy német származású amerikai zongorista és zeneszerző, aki stílusát “New Age Classical”-ként jelöli meg, zenéjében a New Age, a klasszikus és pop elemei keverednek, szívesen készít mashupokat. Már 11 éves korában szerzett zenét, legnagyobb hatással Mannheim Steamroller, Billy Joel és Beethoven volt rá. Nagy sikert aratott a Coldplay és Taylor Swift mashupjával zongorára és csellóra (Love Story meets Viva a Vida), Pacelbel és a U2 elegyével (Pachelbel meets U2), ütős a Rachmanyinov zongorára és rock zenekarra, viccesen szólva ROCKmaninoff (Rock meets Rachmaninoff), és itt van Michael Jackson és Mozart zongorára, elektromos és akusztikus csellóra, lábdobra, közreműködik Steven Sharp Nelson:
