Az egész akkor kezdődött, mikor pár éve megláttam egy fotót Mark Jansen-ről. Atyám, rabja lettem. Tisztán szakmai szempontból az Epica gitárosa az egyik legszebb férfi, akit valaha is láttam Ő volt az oka, mikor megláttam, hogy 2012. május 13-án fellépnek a budapesti Club 202 Live Music Hall-ban, azonnal megrendeltem a VIP jegyet. Mondjuk duplájába került a sima koncertjegynek, de abszolút megérte. Egyórával kapunyitás előtt idegőrlő várakozás, sorban állás nélkül bekisértek minket a klubba, ahol a zenekar valamennyi tagja egy asztalnál ült, s egy óriásplakátot dedikáltak nekünk, kaptunk egy Epica feliratos jégeres poharat, s egy belépőt zenekari nyakbaakasztón, ami sörnyitó is egyben. De nem is ez a lényeg, hanem hogy utána készíthettünk közös zenekari képet s nyakra főre a kedvenc tagokkal is külön-külön, négyszer érinthettem meg az én idolomat

Közvetlenek, mosolygósak, jókedvűek voltak, felejthetetlen élmény, hogy találkozhatsz, szót válthatsz kedvenceiddel, volt olyan rajongó, aki még ajándékot is hozott nekik.

Először jártam a Club 202-ben, ha jól tudom a Wigwam volt régen, nekünk egrieknek nincs igazi koncerthelyünk, így a fővárosban nagyon tudom becsülni az ilyen helyeket, hangulatos helyszín, egyik oldal végig bárpult, közepesen drága árakkal, a teraszon is asztalok, itt lehet dohányozni, a szervezők, a pultosok, az őrök korrektek, segítőkészek voltak, meg voltunk elégedve. A hangosítással azonban akadtak gondok.

A két előzenekar a német Voices of Destiny, azaz VoD (video itt, itt) és a szintén német Xandria (video itt, itt) műfajilag abszolút megfelelő bemelegítői voltak az estének, zenéjük a szimfonikus és gótikus metal  keveréke, hangsúlyos női hang, súlyos gitárok, hörgések alapozták meg a hangulatot. Rövid átszerelés után következett a holland Epica, kiknek zenéjére szintén a szimfonikus és gótikus elegye a jellemző. A csapatot Mark Jansen alapította 2002-ben Sahara Dust néven, amit később kereszteltek Epicára, a Kamelot zenekar azonos nevű albuma nyomán, ebben az időben lett a zenekar énekesnője Simone Simons, aki ekkor Mark Jansen barátnője volt.

Hogy tovább pletykáljak, azért lehet oly kedves Simone-nak Magyarország, mert mostani barátja, Oliver Palotai, aki többek között a Kamelotban is billentyűzött, magyar származású. Amellett, hogy az Epica többször fellépett nálunk, egyik legizgalmasabb, hogy 2008-ban felléptek a Miskolci Nemzetközi Operafesztiválon a Reményi Ede Kamarazenekarral és a Miskolci Nemzeti Színház kórusával, ahol klasszikus átiratokat és saját dalok szimfonikus változatait adták elő, az erről, The Classical Conspiracy címmel megjelent CD hamarosan kölcsönözhető lesz. Visszatérve, a szövegek nagyrészét Mark és Simone írja, számos gregoriánra emlékeztető, latin nyelvű kórusrészlet is megjelenik dalaikban. Számos tagcsere után a színpadra lépő felállás: Simone Simons (ének), Mark Jansen (gitár, hörgés), Isaac Delahaye (szólógitár), Rob van der Loo (basszgitár), Coen Janssen (billentyű), Ariën van Weesenbeek (dob). Talán még annyit, hogy nemrég lépett ki a basszgitáros Yves Huts, aki számos dalnak a szerzője is volt, helyére Rob van der Loo került, aki Mark új projectjében, a MaYaN-ban is zenél.

Lemezbemutató koncertre jöttünk, hiszen nemrég jelent meg új lemezük Requiem for the Indifferent címmel, ennek kritikáját a Passzio.hu-n olvashatjátok: itt. Dedikáltattam nektek, hamarosan kölcsönözhetitek. A koncert nagyrésze az új album számaiból állt össze. A Setlista: itt olvasható.

Sejtelmes félhomály, majd a banda tagjai egyenként a színpadra léptek a Karma című introban, majd a Monopoly on Truth robbantotta szét az áhítatot.

Beindult a headbang. Az új lemezről hallhattuk az este folyamán a Deter the Tyrant, a Serenade of Self-Destruction-t, Simone Simmons a világ legszebb énekesnőjének (méltán) tartott mezzoszopránja elringatott a Delirium-ban, s felrázott a videoklipes Storm the Sorrow-ban. Az új számok között a 2003-as első albumukról a Sensorium, és a címadó The Phantom Agony “diszkósított” változata, Isaac csakúgy rázta a fenekét, a másodikról a Black Infinity, a 2007-es konceptlemezük a The Divine Conspiracy két száma, a Sancta Terra és a The Obsessive Devotion zúzta az agyunkat.

A ráadás számokat Coen vezeti fel, aki kicsit háttérbe szorult, a Cry for the Moon, Unleashed, majd a Consigned to Oblivion zárta az estet.

Nincs összehasonlítási alapom, milyenek voltak az eddigi Epica koncertek, nekem bejön az új album, tetszenek a váltások a kőkemény és lírai között, még akusztikus betét is volt. A színpadon jókedvű, könnyed, hosszúhajú zenészek headbangelnek, élvezik a zenéjüket s erre biztatják a közönséget is, Mark a technikai szünetben is sziporkázik, majd Isaac-kal felváltva “üvölteti” a közönséget, gyakran bohóckodnak, Simone a maga légies bájával elvarázsolja fiúkat, majd vörös hajkoronájával keményen headbangel, közben incselkedik zenésztársaival.

Rob kezdetben úgy tűnt nem igazán találja még a helyét, aztán egyre jobban feloldódott. Első Epica koncertem volt és pontosan azt kaptam, amit elképzeltem. Máskor is szívesen

Fotók felváltva Lilla és én: itt.