A metal szcéna hölgyrajongóinak körében a legnépszerűbb férfi előadók toplistája: Vreth, Alexi Laiho, Petri Lindroos. Petri az Ensiferumban zenél, az Ensiferum pedig a Bearers Of The Sword Tour 2012 keretében a Club 202-ben (ex-Wigwam) lépett fel vasárnap, nem volt mese, meg kellett néznem közelről 
Jobban mondva néznünk, mert Lillus már a Norther-es idők óta oda van Petriért. Meg kell bocsássa nekünk a világ, de az előzenekarokról – Profane Omen és Amoral – nem tudok beszámolni, mert akkora szerencsénk volt, alighogy beléptünk, megpillantottuk Petrit, aki végtelenül egyszerűen és kedvesen dedikálta és jót mosolygott a kislányom róla készült rajzán.
Ott volt egy viking lány, aki Lillus kérésére kifestett minket, köszönjük szépen! Vissza kellett szaladnunk még egyszer Petrihez fotózkodni, szóval ilyen fontos dolgokkal voltunk elfoglalva
Az Ensiferum egy finn viking metal, saját megfogalmazásukban hősies folk metalt nyomó banda, akik mondanivalójukban nagyban építkeznek erre a mondavilágra. Nevük jelentése: kardhordozó. Jó nagy tömeg összegyűlt a kezdésre, a turné legújabb, augusztusban megjelent albumuk, az Unsung Heroes-t volt hivatva bejáratni. A nyitány a stílusosan berendezett színpadon az új album Symbols finom dallamaival teremtette meg a hangulatot, hogy rögtön utána bezúzzák a fejünket az album első videoklip nótájával, az In My Sword I Trust-tal. Az albumról a későbbiekben elhangzott még a címadó Unsung Heroes, a Burning Leaves és a Pohjola. Valamennyi albumukról idéztek fel nótákat, az Ensiferum-ról (2001) a Guardian of Fate, Hero in a Dream, felhangzott az Iron (2004), a Blood Is the Price of Glory és a One More Magic Potion a Victory Songs-ról (2007), a From Afarról (2009) a címadó szerzemény:
A teljes koncertprogramot itt olvashatjátok. A banda alapítója, Markus Toivonen gitáros pont az orrom előtt állt, elég visszafogottnak tűnt, a vége felé egy kiváló szólóban lubickolt csak igazán.
Nem úgy Sami Hinkka, a basszeros, aki torzonborz külsejével és dinamikájával egy felrobbanni készülő dinamitrúdhoz hasonlított.
Háttérbe szorult Janne Parviainen dobos, és Emmi Silvennoinen, a gyönyörű billentyűs is, csak néha csillogtatta meg magát, de akkor andalított rendesen.
Petri Lindroos gitáros, “hörgős” egyszerűen imádnivaló, ő vezette fel a számokat, pár magyar szót is elejtett, egyik konferanszából kiderült, hogy azt hitte szombat van, bár végül is tényleg mindegy
A színpadon és a nézőtéren egyaránt megteremtették azt a hősies, epikus fílinget, ami lényegük, és zenéjük sajátja. Négy ráadás számot is adtak, a Twilight Tavern, a közönség kántálásától kísért Lai Lai Hei, a Battle Song és a legeslegvégén Rossini: Tell Vilmosának nyitánya, persze saját feldolgozásban. Az ilyen koncertek hatására az ember egyszerűen szeretne viking lenni.
