Gyerekek, most őszintén: ez a fesztiválosdi annyira, de annyira nem az én műfajom, hogy hihetetlen. Pár évvel ezelőtt, még boldog főiskolásként rábeszéltek, hogy töltsek el egy hetet az EFOTT elnevezésű vándorgyűlésen, akkor éppen Zamárdiban. Végigszenvedtem a hetet, így aztán bánok minden egyes forintot, amit kiadtam rá. Hajnali három óra felé az első vonattal megszöktem az utolsó napon, miközben megfogadtam, hogy fesztiválra soha többé. Nem kell nekem tömeg a vonatokon, nem kell nekem az egy hétig tartó, a zajongás miatti inszomnia meg az ehhez hasonlók.

A sors meg persze olyan, hogy richtig keresztbe tesz minden elhatározásomnak: legkedvencebb kedvenc progmetál zenekaromat, az amerikai Dream Theatert ezúttal nem a fővárosba, hanem Székesfehérvárra, a Fehérvári Zenei Napokra invitálták egy jó kis komplex bulira. Portnoy ide vagy oda, ez elég volt ahhoz, hogy kis időre elfelejtsem a fesztiválokkal szemben érzett és fentebb részletezett ellenérzéseimet, és már hónapokkal előtte jegyet váltottam. Mert a DT az DT és nem más, és igen, büszkén vállalom elfogultságomat velük szemben. Ha van Portnoy, ha nincs Portnoy (bár tény, hogy dobos énem egyik legmeghatározóbb formálójáról van szó, kb. olyan szinten, mint neki volt Neil Peart, a Rush ütőse).

Szóval, irány Fehérvár. Pozitív volt, hogy a kora délután Budapestről induló személyvonaton egyáltalán nem volt tömeg, mi több, körülbelül feküdni tudtam volna az utastérben. A negatív a hol csendesülő, hol meg jobban rákezdő eső volt, picit féltem, hogy elmossa az egész bulit, de szerencsére legalább az ég kegyes volt hozzánk ettől a bosszúságtól egyébként sem mentes estén.

Megérkezve lelkesen indultunk az általunk kinézett kapu felé, ahonnan visszafordítottak bennünket; a sátorral máshol kell bemenni. Majd’ egy órát kavartunk a városban, míg végre megtaláltuk – kis segítséggel – a megfelelő bejáratot, és végre letehettük a holmikat. A talaj a legkevésbé sem volt sátorverésre alkalmas, ahogy a személyzet sem a munkára: nem voltak hajlandók elhinni, hogy a kölcsönkért kalapácsot nem akarom erőteljesen belevágni Mike Mangini koponyájába, hanem egyszerűen a sátorcöveket próbálom beleerőltetni a kavicsos földbe.

A megpróbáltatások után kissé felpaprikázódva, de azért némi izgalommal néztük meg – párommal – felvezetésként az Ossian buliját. Az elejéről lemaradtunk, a maradék azonban bőségesen kárpótolt. A számcímek terén még nem vagyok annyira járatos: Rocker vagyok, Acélszív, Szenvedély, Sörivó vagyok, Desdemona, Ítéletnap, Éjféli lány – és még sok más, az egyik lassabb nótánál Endrénk basszusgitárt ragadott, a basszeros pedig szintiszőnyeget terített a dallamok alá. Lelkes bulit adtak, Endre végig bátorította a közönséget, Rubcsics mester pedig olyan magyartánc-szólót kanyarított, hogy az államat keresgéltem a padlón.

Az Ossian után némi szünet következett – a Lord, bár nagyon tehetségesnek tartom a gitárosukat, és amit ismerek tőlük, tetszik, mégsem fogott meg annyira, hogy megtekintsem a műsorukat. Inkább a városban kajtattunk bankautomata után. Igen nehezen sikerült találni egyet, majd rohanás vissza a fesztivál mindentől igen távol eső helyszínére.

A Dream Theater mindig is híres volt pontos koncertkezdéseiről (jó, 2005-öt leszámítva). Így hát nincs mit csodálkozni azon, hogy fél tízkor felcsendült az Eredet filmzenéje, Hans Zimmertől: Dream is Collapsing, zenészeink elfoglalták helyüket, majd 1992-vel kezdtük az estét az Üveg Hold alatt. A banda kirobbanó formában volt, Mangini mester egyáltalán nem okozott csalódást, és ahogy hallottam, a körülöttem állóknak ugyanez volt a véleménye.

A színpad hátsó részében óriási kivetítő ácsorgott, ilyet magyarországi DT-bulin még nem is volt szerencsém látni, csak DVD-ről volt ismerős. Hol a számok tematikájához (és/vagy címéhez) kapcsolódó kisfilmek mentek, hol pedig a színpadot mutatták. Mangini dobjára is szereltek egy kamerát, amelyen szemből láthattuk a tanár urat munka közben.

Hangzás. Bár tavalyelőtt óta tudom (hála egy itteni kommentnek), hogy a koncerteket a középen állók élvezik leginkább, én pedig megint a szélen voltam, a hangzás finoman szólva is távol állt az ideálistól, és a bulit számomra csak az mentette meg, hogy hangról-hangra ismerem a dalokat. Hol Myung legmélyebb húrja, hol Mangini lábdobja vagy állótamja rezonált be erőteljesen, elnyomva ezzel minden mást. Így aztán nem nagyon tudom irigyelni azokat, akik most szerettek volna megismerkedni ennek a bandának a zenéjével.

Az “új fiú” dobolása egyébként, mint már mondtam, teljesen rendben van, rövid szólója pedig jelentős részben tartalmazta azt a bizonyos pergetést, amelynek jó ideig világbajnoka volt.

A dalokat mindazonáltal szikárabban játssza, mint Portnoy (és ezt egyáltalán nem szánom negatív kritikának!), kevesebb a cines díszítés, ettől sokkal konkrétabb lesz a zene, már amennyire ez egy olyan bandánál, mint a DT, egyáltalán lehetséges. Ha valakinek túl összetett egy albumon hallható nóta, hallgassa meg azt Mangini előadásában, utána pedig még bőven ráér ízlelgetni Portnoy apró leleményeit

Myung basszusgitáros ez alkalommal megtáltosodott, folyton Mangini elé sétált és állítólag mosolygott is neki. Rudess Rudess maradt, forgatta és döntögette hatalmas szintijét, amikor pedig éppen nem akadt dolga, vidáman rázta az öklét. John Petrucci lelkesen nyűtte a húrokat, és vicsorgott meg integetett, bár nem mozgott sokat.

Ami a setlistet illeti: ez a negyedik DT-bulim, így óhatatlanul voltak ismétlések: Under a Glass Moon, Forsaken, Endless Sacrifice, a Through My Words és a Fatal Tragedy még 2005-ben hangzott el, így nagyon jó volt újra hallani, akárcsak a Metropolis 1-et, szőröstül-bőröstül. A többit (pl. These Walls, The Great Debate, The Count of Tuscany) most hallottam először, előbbit rögtön a második nótaként nyomták el, a Great Debate iszonyatos komplexitása középen, a Count pedig a végén hangzott el (a dalban lévő szólóba Petrucci rendesen beletekert, a “csillámhang” pedig eléggé zavaró volt).

Megint túl hosszúra nyúltam, úgyhogy itt azt hiszem, be is fejezem ezt a kis szösszenetet; az illusztrációkat ezen a linken megtaláljátok, én pedig még annyit hozzátennék, hogy bár a DT iszonyat rendesen odatette magát, és néhány könnycsepp is legördült a szememből (hát na), azért azt hiszem, az év koncertje továbbra is a júniusi Neal Morse marad. Köszöntemszépen!