fotó: Zene.hu, copyright: Bokor Károly

Idén ünnepelte huszadik születésnapját a magyar rock történet egyik legnagyobb supergroupja, a Tátrai Band. Ez alkalomból ragadtak ismét hangszert a fiúk, hogy tíz év kihagyás után, egy feledhetetlen nagykoncerttel kápráztassák le rajongóikat.
Nyolc óra után pár perccel elsötétültek a fények a Papp László Budapest Sportarénában: „Hölgyeim, és Uraim…”- dörmögte egy mély hang, mely hátborzongatóan járta át a csarnok falait.
A rövid bevezető után, színre lépett a Tátrai Band legendás felállása, új tagokkal kiegészülve: Tátrai Tibor- gitár, Horváth Charlie- ének, Pálvölgyi Géza- billentyű, Solti János- dob, Csiszár Péter- szaxofon, orgona, Horváth Kornél- percussion, Glaser Péter- bass, nagybőgő, Jamie Winchester- gitár, Czerkovszky Henrietta, Tisza Bea- vokál.
A lágy, de annál ütősebb instrumentális kezdésből belecsaptak az Illúziók nélkül című számba, majd következett az Ördögi szimpátia. Már az első dallamokban ott rejtőzött a hihetetlen profizmus és összhang a zenészek között.
Kitűnő volt a hangosítás, nagyon jól szólt az egész, a csinos színpadkép pedig tovább emelte az est színvonalát. A háttérben elhelyezett óriás képernyőn régi képeket és klippeket vetítettek.
A Tátrai Band valamennyi tagja beleadta szívét s lelkét minden egyes akkordba, melytől még őszintébben és tisztábban szólt a dal.
Tátrai Tibusz angyal szárnyakon repkedett a színpad fölött, és a leggyönyörűbb hangokat szórta szét a teremben. Sorra játszották az együttes legmeghatározóbb szerzeményeit: a Repüljünk el messzire-ben az éles ritmusváltás bombaként robbant, a Take it easy-ben beindult a blues kör, Solti Jánoska lenyűgöző dob show-val nyűgözte le hallgatóit.
Horváth Charlie rekedtes stílusa adta meg a Tátrai Band jellegzetes ízét, bár ezúttal inkább a hosszú szólóké volt a főszerep.
Pálvölgyi Géza a Valahol valamikor-ban csillogtatta meg zongoratudását, Tibusz a Fekete madárban fergetegeset tekert, és Charlie most sem mulasztotta el, hogy megénekeltesse az idő közben teltházasra dagadó közönséget.
Kovács Tamás basszusgitáros és szövegíró emléke előtt a Helló barátommal tisztelgett a banda, melynek végén a szájgitár csak Kovács Úrnak sírt.
Tátrai piros-fehér Fenderjének érces hangzása fűszerezte a Mexicanót, a koncert vége felé jöttek a rockosabb számok, az Utolsó dominónál beindult a boogie a hallgatóság sorai között.
A felperzselt tömeg megrészegülten az isteni muzsikától táncolt és éljenzett, jelezve: bizony hosszú volt ez a majd egy évtizedes csend.
Közel három órán át, élvezhettük húsz év termését, zenészeink mind a huszonkét nótából kihozták a maximumot, a Bulinak vége után vastaps követelte a ráadást. Így hát felcsendült a várva várt Hajnali szél, és a New York New York, melyet Csiszár Péter szaxofon kísérete fűtött tovább.
A Tátrai Band a Küszöbön túllal búcsúzott, megköszönve mindenkinek a részvételt.

Reméljük, hogy a híresztelésekkel ellentétben látjuk még együtt a Band-et, és jövőre is megörvendeztetnek minket ilyen zenei csemegével.