Bár a híres szüfrazsett, Emmeline Pankhurst révén a brit nők tekinthetik magukat az emancipáció úttörőinek, nehéz lenne azt állítani, hogy a rockban pionír szerepet játszó szigetországban nagy egyenjogúságot vívtak volna ki e műfajban.

Pedig voltak nekik már a 60-as évektől nagy tehetségű énekesnőik, mint a “kék szemű soul lady” Dusty Springfield, vagy a bluest és a jazz-rockot magas szinten művelő Julie Driscoll. Alig-alig jelentkezett viszont az Amerikában igen erőteljes vonal, a szerző-előadó nő, a Joan Baez-féle folk-Madonnáknak, a Patti Smith-féle punk-rockereknek, a Joni Mitchell-féle dalköltőnőknek nem volt párja Albionban. Legfeljebb a 80-as években a két O’Connort, Hazelt és Sinéadot lehetne említeni, de hát ők is írek…

Aztán a 90-es években megjött végre az egyszemélyes válasz Polly Jean Harvey személyében.

A hajszálvékony, hol szakadt megjelenésű, hol roppant izgató P.J. John Lennon 29. születésnapján, 1969. október 9-én jött a világra, és aligha panaszkodhat arra, hogy közte és szülei között “generációs szakadék” tátongott. A vidéki farmer ősök ugyanis már kiskorában megismertették őt a Mississippi és Chicago Blues nagyjaival, valamint Jimi Hendrix és Captain Beefheart (!) zenéjével. Később gitározni, majd szaxofonozni tanult és 18 évesen már saját dalokat írt. Láthatóan nem sokat törődött a rock-macsókkal, amikor 1991-ben egy két tagú férfi ritmusszekcióval alakította meg első bandáját. És bár Pollyékat hamarosan kitiltották kedvenc pubukból, ahol játszottak, mert a törzsvendégek szinte mind elmenekültek, és közben a lány szobrászatot tanult Londonban, mégsem volt kérdés, hogy milyen utat választ.

Első kislemeze, a Dress, 1991-ben jelent meg, és a Melody Maker mindjárt a hét kislemezének választotta. “Polly szinte összeroskad dalai súlya alatt, mintha szó szerint kiszívnák belőle a levegőt” – írta róla az MM vendégkritikusa, akit – úgysem találják ki – John Peelnek hívtak…Mire 1992 elején megjelent első albuma, a Dry, a punk, a grunge és a blues elemeiből szőtt zene meghódította közönséget és szakmát a tengeren túl is: a Rolling Stone az év új énekesnőjének választotta P.J.-t.

Pollyt gyorsan lefeministázták, ezért, hogy ne legyen a kategorizálóknak olyan egyszerű, 1992. áprilisában félmeztelenül jelent meg a New Musical Express címlapján. Feminista vagy nem, tény, hogy miután “nagy” kérői közül az Islandnek mondott igent, és megjelentette a zajos, intenzív és megalkuvások nélküli második albumát, a Rid of Me-t, feloszlatta állandó trióját és innentől kezdve mindig új és új utakra – és partnerekhez – evezett.

Az 1995-ös To Bring You Love az év albuma lett az USA-ban a Village Voice-nál, a Rolling Stone-nál és a New York Times-nál egyaránt, ami azért nagy dolog, mert ugyanebben az évben söpört végig az “Alanis hurrikán” a Jagged Little Pillel. Ezzel egy időben kezdett imázsán is dolgozni, és már-már mesebeli megjelenéseivel és előadásaival, amelyben épp úgy fellelhetők voltak a japán Kabuki-színház elemei, mint David Bowie Ziggy Stardust-figurájának külsőségei. Később bevallotta, hogy akkortájt “elveszettnek” érezte magát, és a szépérzéke is cserben hagyta. Még ennek a belső zűrzavarnak volt a lenyomata a vegyes fogadtatásban részesült Is This Desire? (1998) című, sok elektronikával kísérletező albuma, de az ezredfordulóra letisztult és visszatért eredeti hangjához.

Ismét trióban kezdett el játszani: visszahívta egykori dobosát, Rob Ellist, másik társa pedig Mick Harvey multistrumentalista lett, Nick Cave ezeréves zenésztársa. (Mellesleg Polly és Nick egy időben együtt éltek, sőt, Cave 1996-os Murder Ballads-án P.J. két dalban is duettezett vele, bár akkor már szakítottak…) Volt egy másik sztárvendége is: Thom Yorke, a Radioheadből, akivel a This Mess We’re Inben énekelnek együtt, de Thom még billentyűzött is két számban.

A kiegyensúlyozottság nem vált Harvey kárára: a Dorsetben, Párizsban és New York-ban készült Stories From the City, Stories From The Sea nagyszerűen vegyíti a szeretni való melódiákat azzal a magával ragadó, gitár sodorta punk-energiával, amely korai munkáit jellemezte. “Azt akartam, hogy minden gyönyörűen szóljon. Azt akartam, hogy ez a lemez énekeljen és szárnyaljon, legyen tele visszfényekkel és a melódiák buja hajtásaival” – mondta P.J. a Q magazinnak.

Polly állítja, hogy korántsem az a sötét boszorkány, akinek hiszik, miként azt is, hogy dalai egyáltalán nem “önéletrajzi ihletésűek”. Pedig az sem lenne szégyen, mert a Hot Press neki tulajdonítja a “valaha írt legerotikusabb, legerőteljesebb és legpozitívabb szerelmes dalokat“. Ebben korábban is nagyon erős volt, és most sem csitult: “segítség kellett nekem/sötétben bolyongva/míg valaki mézben megfürdet/s átkozott agyam felrobbantja” (We Float).

Mindez párosul a nagy szabadságvággyal (A Place Called Home: “sétálok/gázolok/teli földeken/egyedül/félrelépek/félrelépek/veled/várok/hogy újjászülessek”

Horses In My Dreams: “körbevágtattam a földet/egy vonatsínpár mentén“), de belemerít minket a nagyvárosi elidegenedésbe is. (You Said Something: “a mellvédnek dőltünk/ittuk a színeket/és otthonunk illatát/mint a szerelmesek/hogy kerültünk ide/az élet e partjára?/levegőt sem vettem/s szóltál valahára” – énekli az Empire State Building árnyékában, “bűnben és káoszban“; “One Line: “Az egész világ háborúzni ment/csak Te kellesz nekem ma éjjel“).

De akad a lemezen két felvétel, amely ugyanolyan baljós előérzetű, mint a Dream Theater koncertlemezének borítója az égő Ikertornyokkal. “tízezer akarat/pilóták szállnak/űrrel és mindennel/hadak jönnek értem/és meglelnek” – hangzik a Kamikazéban, míg a This Wicked Tongue Says felteszi a kérdést: “Hol a szíve a hamis embertömegnek?” Nem rímel-e a 2000 körüli apokaliptikus víziókra?

De a hallgató nemcsak szavakkal él: a leginkább ütős zenék a feszesre vágott Stories-on a nyers sikolyú Big Exit, a minden ízében remegő Good Fortune, a hipnotikus hatású Beautiful Feeling, a fejjel a falnak rohanó Kamikaze. Még egy “slágere” is lett az MTV számára, a This Is Love. De a The Whores Hustle, The Hustler Is Whore “globális kórképe” olyan, mintha Patti Smith énekelne U2-alapokra. (Sokan hasonlítják P.J.-t Pattihez, de ő mindig tagadja ezt a korántsem szégyellni való hatást….) A Yorke-os This Mess We’re In le sem tagadhatja a Radioheades “beütést”, sőt, inkább úgy tűnik, mintha Polly lenne a vendég. A Horses In My Dreams nem megy a szomszédba egy kis pszichedeliáért és a We Floatot is nehéz lenne földhözragadtsággal vádolni.

A lemez végleg kijelölte PJ Harvey helyét a rock-ban, nem csupán az egymillió eladott példánnyal. 2001-ben ő kapta meg a brit Mercury-díjat, amelyről 2001. szeptember 11-én Washingtonban értesült…az énekesnő telefonon köszönte meg elszorult torokkal az elismerést, miközben a szállodája ablakából láthatta a Pentagon lángjait. Ugyanebben az évben a Q olvasói minden idők legnagyobb női rock-egyéniségének választották. 2003-ban a Stories… bekerült a NME legjobb 100 lemezének örökranglistájára.

Forrás:  Göbölyös N. László: P.J. Harvey: Stories From The City, Stories From The Sea (2000) (Agyszomj)