Dream Theater a Sportarénában

Dream Theater (USA)
Cynic (USA)
2009.07.01,
Budapest Sportaréna

Be kell valljam, számomra a Dream Theater-koncertek mindig valamilyen nagy horderejű esemény után következtek. 2005-ben a buli idejére estem túl az írásbeli érettségiken. 2007-ben egy sikeres szigorlatot ünnepelhettem az amerikai ötösfogattal, idén pedig az államvizsga és a diplomaosztó közé esett az Álomszínház előadása, amelynek ezúttal a Budapest Aréna adott otthont. Ez is jelzi, hogy egyre többen és többen kíváncsiak a “progresszív metal koronázatlan királyainak” előadására, és az esemény után bízvást állíthatom: az “ötkirályok” ezúttal sem okoztak csalódást.

A két évvel ezelőtti koncerthez képest kisebb létszámú csapattal várakoztunk izgalommal telve a betonolvasztó júliusi délutánban az Aréna kerítése előtt. A biztonsági szolgálat, és az igen megnyerő és dekoratív jegyellenőrző hölgyek azonban mindaddig vártak a beengedéssel, míg Trinity meg nem érkezett a tett helyszínére , ekkor azonban igen hatékonyan és gyorsan dolgoztak, így néhány perc múlva már a színpad előtt növekvő tömeg 6-7. sorában, középen álltunk, és lassan kezdtük felfogni, igen, itt vagyunk, és hamarosan Ők is itt lesznek. A színpadon egyelőre egy közepes méretű dobfelszerelés, néhány erősítő, és két, a Cynic zenekar Focus című albumának borítóját idéző mintás lepel volt látható.

Az este első szereplője, a Los Angelesből érkezett bemelegítő banda kb. 15 perces késéssel lépett színpadra, a közönség egyik, kisebb hányadát pozitívan, a többieket negatívan felhergelve ezzel. Miután végre előkerültek, nem is haboztak sokat, elindult a Traced in Air album introja, a Nunc Fluens. Már az albumon felfigyeltem a dobos, Sean Reinert “eredeti és kreatív” játékára, és itt sem volt másként, feszes és pontos volt, és rendkívül összetett témákat ütött. A Cynicet sokszor aposztrofálják progresszív death metált játszó bandának: progresszívnek valóban progresszív, de a death műfajra kizárólag az itt-ott előforduló, pár szavas hörgős ének utal, Trinity meg is jegyezte, hogy keményebbet várt ). A többiek: Paul Masvidal gitáros és frontember, keveset beszélt és sokat énekelt, nagyon szimpatikusnak találtam, többször is megköszönte a lehetőséget, hogy ennyi ember előtt léphetnek fel, és kifejtette, mennyire szeretnek DT-rajongóknak játszani: ők figyelnek rájuk A hörgésekért Tymon Krudenier másodgitáros felelt, az arca eltűnt hosszú göndör haja mögött, és a hangjával ugyanez volt a helyzet, a mi pozíciónkból nem igazán lehetett hallani őt. A banda örökmozgója a Sean Malonét élőben helyettesítő Robin Zielhorst volt, szemmel láthatóan ő élvezte a legjobban a bulit, bár az arckifejezése egy cseppet sem változott, csak a keze járt elképesztő tempóban bund nélküli basszusgitárja nyakán, és nagy beleéléssel headbangelt.

Ami a nótákat illeti, a los angelesi srácok, megint csak előzetes várakozásaimnak megfelelően, a 2008-ban megjelent Traced in Air legjobb nótáit (kettő híján az összeset) szedegették elő, a régebbi Focus-t egyetlen szám, a Textures képviselte.

Cynicék közel fél órás játékidő után elköszöntek, és helyüket átvette a várakozás nyugtalansága, ami kínzóan lassúvá tette az idő múlását, 20-30 perc telt el így. Néhány perccel 9 előtt azonban felhangzott az intro, a Chaos in Motion turnén is alkalmazott Re-Animator-főcímzene (ajánlom mindenkinek, remek rémfilm, Lovecraft novellájából!), majd a különös, Dream Theater-dalrészletekből álló egyveleg, melynek utolsó hangjaira felsétált az Aréna színpadára az öt zenész, hát itt vannak megint! Két év után ismét Budapesten az Álomszínház! Még véget sem ért az intro, máris játszani kezdtek, elsőként az In the Presence of Enemies első részét, majd a Beyond This Life monumentális tömegét 1999-ből. A hangulat a tetőfokára hágott, s ahogyan 2007-ben, az egész közönség James LaBrie-val együtt énekelte a dalszöveget, egyesek a szólókat is. Sajnos a hangzás nem volt tökéletes, a koncert elején Rudesst kifejezetten halknak éreztem, legalábbis a mi helyünkről, és a továbbiakban is hol ő, hol Petrucci tűnt el a kásában, Myungról nem is beszélve.

A Scenes From a Memory világának felidézése után egy igazi csemege, a 2002-es Misunderstood következett, talán az egyik legsúlyosabb darabja a Six Degrees-nek, ismét egybekapcsolódott a sok “Dreamer”, és együtt éneklik:

“how can I feel abandoned even when the world surrounds me?
how can I bite the hand that feeds the strangers all around me?
how can I know so many, never really knowing anyone?
if I seem superhuman, I have been misunderstood”

A dal igazán szívbemarkoló volt számomra, még az albumon is, élőben még inkább átjön a hatalmas energia, reménytelenség ami árad ezekből a sorokból.

A zenészekre nem lehet panasz, kirobbanó formában vannak, John Petrucci gitáros most ugyancsak virgonc, talán LaBrie fáradtabb egy kicsit, a dalok közben nagyon keveset beszélt, mondhatni, csak a legszükségesebbet, a hangjára azonban nagyon odafigyelt, önmagát is felülmúlóan szólaltatta meg az igen tág időt átfogó koncertlista nótáit. A Misunderstood után konferálta fel az este első “új” nótáját, a Nightmare to Remember című szerzeményt, ami nagy meglepetés volt a rajongóknak, hiszen egyes források szerint ez a dal a turnén nagyon kevés alkalommal került elő. Kitörő lelkesedéssel fogadtuk hát, nekem pedig, bevallom, a hátamon is végigfutott a hideg, ahogyan Jordan Rudess elkezdte a dal intróját. A billentyűvarázsló az maradt, aki volt, játéka virtuóz, könnyed, pörgős (a szó két értelmében is ), a Nightmare pedig igazán beválik a koncerteken (is). Külön kíváncsisággal vártam a dal végén szereplő, többek által black metalba illőnek minősített néhány ütemet, ahol Portnoy igen erőteljes témát üt, de élőben mellőzte a pergőt, és inkább a cineket puhítgatta, ami az eredeti hatásból picit visszavett, de ugyanolyan látványos volt, és bebizonyította, hogy Dobmester Úr még mindig tud újat mutatni. Ahogy az eddigi koncerteken, úgy most sem létezhetett bohóckodás nélkül, ütött felállva, ütött ülve, dobbőrt, állványt, az előtte ülő Petruccit, stb., dobverőt dobált (nem is sikerült mindig elkapnia!), továbbá masszív víztócsát hozhatott létre maga körül a köpködésével, amit persze bizonyítani nem tudok

A meglehetősen erőteljesre sikerült nyitás után picit lassítottak a tempón zenészeink és előszedték a Falling Into Infinity egyik legszebb balladáját, a Hollow Years-t, amit Petrucci mester egy szólóval tett még zseniálisabbá, és megszólalt egy albumon nem hallható szövegrészlet is:

“Carry me to the shoreline
Bury me in the sand
Walk me across the water
In the writing of a tired hand
You’ll see the message getting clearer
And maybe you’ll understand…”

Ezután következett egy három számból álló Awake-es blokk, mintegy vigasztalásul azoknak a rajongóknak, akik a ’94-es albumot jogosan hiányolták a két évvel ezelőtti összeállításból. Soha jobb kárpótlást: Caught in a Web, majd az instrumentális Erotomania, valamint a Voices, fergeteges szólójával, Petrucci oda is szaladt a színpad közepére, hogy ezt prezentálhassa A súlyos darab után érkezett a Solitary Shell lazítása, majd az új album “ügyeletes slágere”, a Rite of Passage, ami kiváló koncertnótának is bizonyult. A közönségnek most valamivel több ideje volt megtanulni a dalokat, mint az elmúlt négy évben bármikor – 9 nap -, s ez meg is látszott, főleg a refréneknél. A rendes játékidőt az elmaradhatatlan Pull Me Under zárta.

Dream Theater-koncert azonban nincsen ráadás nélkül, így hát lelkesen és bizakodva tapsoltunk, amíg zenészeink vissza nem tértek a színpadra. S amit a következő, kb. 15 percben műveltek, az szavakkal talán le sem írható. Szigorúan tárgyilagosan véve egy egyveleget hallottunk, mely az Images and Words-ös Metropolisból (természetesen John Myung szólójával), a Learning to Live-ből és a Change of Seasons utolsó pár percéből állt. A mix közepén azonban hőseink improvizálni kezdtek, és ez az, amiben utolérhetetlenek. Billentyű és gitár percekig felelgetett egymásnak (Rudess megmutatta, mire képes egy csupán pár oktávos gitárszintetizátorral), szinte hihetetlen szólópárbajt vívott a két zenész, de végig kedélyesen mosolyogtak egymásra és ránk, az állát a padlón felejtő közönségre.

Aztán egyszer csak vége lett. Ott állt a Dream Theater zenekar, meghajoltak, elmentek és nem játszottak többet. Az élménytől kimerülten, lassú, progresszív léptekkel haladtunk a kijárat felé, és még a Stadionba érkező utolsó metrószerelvényt is dübörgő tapssal fogadtuk…

(fotók, videók: itt)