Az argentín tenorszaxofonos, Gato Barbieri november 28-án volt 73 éves. Mivel egy időben nagy kedvencem volt, illik erről megemlékeznem.
Leandro Barbieriként született 1934. november 28-án Rosario-ban, Argentínában. Becenevét, Gato (ami spanyolul macskát jelent) a fáma szerint azért kapta, mert ifjúkorától kezdve mindig fekete ruhákat viselt és olyan volt így, mint egy fekete macska. Ezt egészítette ki a koncerteken is mindig viselt jellegzetes fekete kalap és sokszor egy sál.
És itt egy kivételes kép, csak hölgyolvasóknak!
Mielőtt teljesen elbulvárosodnék, folytatom a zenész bemutatását 
A tenorszaxofonhoz az út, mint oly sok esetben másnál, nála is a klarinéton és az altszaxofonon (Charlie Parker-hatás) keresztül vezetett. Hazájában, az 50-es évek végén Lalo Schifrin big band-jében játszott, majd 1962-ben Európába utazott, ahol belevetette magát előbb Róma, majd Párizs pezsgő free/avantgard jazz életébe. Kiváló lemezeket készített az amerikai trombitás Don Cherry-vel (Togetherness,1965;Symphony For Improvisers,1966;Complete Communion,1966). Játszott duóban a dél-afrikai Dollar Brand (a későbbi Abdullah Ibrahim)-el a ‘ 68-as Hamba Khale lemezen. Tagja volt a kor híres avantgard nagy együtteseinek, a Mike Mantler’s Jazz Composer’s Orchestra-nak és a Charlie Haden/Carla Bley vezette Liberation Music Orchestra-nak. Szaxofonjátékára John Coltrane késői (free-s) korszaka, Albert Ayler és Pharoah Sanders játéka hatott. Szaxofonhangja (soundja) egyszerre meleg és érdes.
Gato Barbieri pályafutásának második (legjobb) korszakában sikerült megteremtenie saját zenéjét. Ehhez vissza kellett nyúlni gyökereihez, szülőföldje Dél-Amerika zenéjéhez és összegyúrni azt a jazz-el. Felhasználta az indián őslakosság és az afro-brazil nép ritmusvilágát és hangszereit (berimbau, conga, fuvola, dumbeg, stb.). Nagy segítségére volt Bob Thiele producer független lemezcége a Flying Dutchman. A 70-es évek elején sorra jelentek meg itt és lettek nagyon népszerűek Gato jobbnál-jobb lemezei (The Third World,’ 70;Fenix,’ 71,El Pampero,’ 72;Bolívia és az Under Fire ’73). A zene megalkotásában kiváló társra talált Lonnie Liston Smith zongoristában, aki mindegyik lemezen játszott.
A világsikert Gato Barbieri számára azonban egy filmzene hozta meg, amit Bernardo Bertolucci: Utolsó tangó Párizsban című filmjéhez írt és amiért Grammy-díjat kapott.
Videó: Gato Barbieri: Last Tango in Paris
A sikerre felfigyelt a nagy lemezkiadó cég, az Impulse! is és leszerződtették 4 lemezre (Chapter One:Latin America ‘ 73;Chapter Two:Hasta Siempre ‘ 73;Chapter Three:Viva Emiliano Zapata ‘ 74;Chapter Four:Alive In New York ‘ 75). Ezeken a lemezeken sok argentín és brazil zenészt kért fel játszani.
1976-ban leszerződött Herb Alpert lemezcégéhez az A&M-hez (eladta magát az ördögnek és pop jazz-t kezdett játszani. Elsőnek kiadták a Caliente című lemezt, rajta Carlos Santana slágerével, az Európával (brrr!). Tett ugyan egy kísérletet (a 80-as években), hogy újra a régi önmagára találjon, csinált is néhány jó lemezt, de aztán újra visszatért az anyagilag sikeresebb pop jazz-hez.
Én valamikor a 80-as években láttam Budapesten, a BNV C-pavilonjában koncertezett. A hely, ami egy óriási, lapos kiállítási csarnok volt (csak állóhelyekkel), nem volt alkalmas jazz koncert megrendezésére. A zene azért nem volt rossz, emlékeztetett egy évtizeddel ezelőtti nagy korszakára. Jó volt látni El Gato-t, aki természetesen feketében volt, kalapban.
